Kedves szerkesztők! Érdemes lenne jelen film címében mindkét szót nagybetűvel írni, ugyanis aligha a piros zöldség az, amit Páger Antalék keresnek ebben a szép alkotásban.

Olyan mélyen, hogy azt el sem tudod képzelni...

És, persze, mindenhol...

Kedves Miki!

Nagyon köszönöm a válaszodat!

Bevallom, így már tökéletesen érthetõ az álláspontod és a túldimenzionálásra vonatkozó észrevételeid is!

Olyannyira, hogy alaposan össze kell szednem a gondolataimat egy riposzthoz!

És ez nagyon jó. Kettõnk vitáiban ugyanis azt élvezem leginkább, hogy nemcsak a megközelítésünk különbözik, de, némi nyomást gyakorolva a másikra, egészen újszerû és érdekes gondolatokat is kisajtolunk egymásból, ha épp arról van szó!

Ami viszont biztos, hogy sem Sarkadi drámáját, sem Makk filmjét nem igyekeztem túl magas polcra helyezni.

Igaz, mindkettõt felettébb kedvelem, kissé elfogult is vagyok velük szemben - ezt sem vitatnám - de a biblikus hasonlatok a szituációnak szóltak, amely a filmben kibontakozik, s amely olyannyira egyetemes és õsi, hogy ezerszer és ezerszer megismétlõdik.

Miért gondolom azt, hogy a vázolt kapcsolat egy õsrégi helyzetkép újfajta megnyilvánulása?

Nos, mert én alapvetõen hiszek abban a gondolatban, minden korlátoltság, nyomor, idiotizmus és kilátástalanság dacára, amit az emberiség valaha kitermelt magából, és minden pesszimizmusom (realizmusom?) ellenére, amelyet a jelen állapotok gerjesztenek bennem, hogy "mindannyian Isten manifesztációi vagyunk". Úgy gondolom, mivel Isten mindenható, ezért azonos is a Mindennel. Ebbõl pedig az következik, hogy olyannyira nem függetleníthetjük magunkat Istentõl, hogy mindnyájan tulajdonképpen kis Isten-darabkák vagyunk, amelyek a nagy egészbe vágynak vissza.

Mindnyájan.

Még a Heidrichek és Kun Bélák is - ami azért nagy szó!

"Még most sem szoktam meg egészen / hogy teljest föl nem foghatok, / hogy csak a részek kavarognak / és rajtuk túl nem nyúlhatok." - írja Weöres Sándor a Rongyszõnyeg-ciklus egyik darabjában.

Mert hát, a mai devalválódott helyzetében az emberiség persze nem képes - miért is lenne képes? - hogy elhiggye ezt. A jószándékunk és jóhiszemûségünk - e tekintetben elveszett. Most már a "jobb fejek" is zárják ajtóinkat, nem mennek ki a vonatfülkébõl úgy WC-re, hogy ne vinnék magunkkal az egész holmijukat és egyre kevésbé tudják függetleníteni magukat a negatív elõítéleteiktõl.

Elveszett az ártatlanságunk, elveszett a Paradicsomunk...

"Minden egész eltörött" és "minden láng csak részekben lobban". Olyan sokan vagyunk és olyan apró darabkái Istennek, hogy már képtelenek vagyunk hinni benne, hogy ez a zûrzavaros és legrosszabb rémálmainktól sem mentes (sõt, általuk nagyon is benépesített!) Világ, képes összeállni egy egésszé. Egy Teljes és Hiánytalan egésszé. Egy Tökéletes és zárt statikusságában is dinamikus létezõvé.

Miért is hinnénk ebben - hiszen életünk oly sok tapasztalata és pillanata szemben áll ezzel. De ahogy Simone Weil mondta volt:

„A világ létezik, rossz, irreális és abszurd. Isten nem létezik, jó és reális.”

Életem egyik jelentõs filmélménye, a Mátrix éppen azt taníttatja meg velünk, hogy ne higgyünk a szemünknek. Hogy ne abban higgyünk, hogy a világ rossz, irreális, abszurd létezése valódi létezés. Hogy lássuk meg a valóságot, a dolgok mögött, és vegyük észre a "mechanizmust", a "struktúrát", az "establishmentet", amely nem értünk van, hanem bizony sokkal inkább mi cselekszünk ennek a fenntartásáért, öntudatlan és mohó, egoista igyekezettel. S bár mindnyájunknak van képzetünk a bizonytalan tökéletességrõl, odahagyjuk a biztos töredékesért - ami miatt megint csak nem lehet kárhoztatni minket - és az utolsó pillanatig mûködtetni fogjuk a rendszert - amelyre USB-vel csatlakoztattak minket - már régen elfelejtve, hogy lehet másként is...

Pdig az igazság az, hogy mi, mindannyian, a nyomortanyák lakói és az elit öltönyös bábjai, sznobok és békeharcosok, pópák és szexrabszolgák - mi mind Isten manifesztációi vagyunk, és a Kálváriát járjuk, újra és újra. Mindig.

Hiszen a saját fia is megtette ezt, és megértette velünk, hogy ez így néz ki és senki nem függetlenítheti magát tõle!

Kemény igazság, nehéz elfogadni, s még csak azt sem mondhatom, hogy megkönnyíti az életet.

De mégis. Weöres Sándorral én is azt mondhatom: "Most mint gallyat a máglya égése, / befogad az Isten szenvedése - / nem véges kín, mint vágott-libáé: / határtalan, mint a termõ tájé. / Nem mennék / soha vissza, / nem mennék / soha vissza, / kínom olyan kerek, égi-tiszta." (http://www.youtube.com/watch?v=-g0TVVjK8-w)

...

S talán most, ezen a ponton már az is érthetõvé válik, miért az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel példálóztam e rendkívüli filmalkotás kapcsán. Ha ugyanis mindannyian Isten manifesztációi vagyunk, akkor mindannyian egy Divina Comediát játszunk újra és újra.

S ez esetben mindegy, hogy melyik szerepet vállaljuk be a világ forgószínpadán, hogy melyiket játszuk el (mindegyik szuverén sajátunk, és olyan, mint a miénk, még nem volt és soha nem is lesz a repertoárban), végül is mindnyájan, isten-darabkákként, isteni színjátékot játszunk.

Ha pedig mindnyájan isteni színjátékot játszunk, akkor nemcsak a "Négy évszak" és "Corelli "concerto grosso"-i", nemcsak Balzac "Emberi színjátéka" és Móricz "Erdélye", nemcsak Marcel Carné "A szerelmek városa" és Coppola "Keresztapája" (és ezzel fel is soroltam két filmet abból a rengeteg kivételes alkotásból, amelyet ez a nagyszerû médium bõ száz éve alatt létrehozott) hordozza Isten képmását. Nemcsak ezekbõl néz vissza Isten. Hanem minden emberi történetbõl.

Sõt, az "Amerikai szépség" Wes Bentley alakította Ricky-je, még egy szél által felkapott zacskóban, egy halott galambban, sõt, egy megfagyott hajléktalanban is képes viszontlátni Istent - ami azért nem semmi.

Szóval azt mondanám:

Igen, vannak kivételesen nagy, kivételesen jelentõs mûalkotások - az összes emberi alkotáshoz képest nem sok, de tulajdonképpen mégis rengeteg! - amelyek a Tábor hegyi Színeváltozás olyan tisztaságával csillogtatják meg elõttünk Isten ezer arcú nagyszerûségét, hogy mi is, mint Péter, sátrat vernénk alattuk és örökké képesek lennénk gyönyörködni bennük (már kiben mi pendít meg hallhatatlan húrokat).

De az egyszerû, hétköznapi, sõt, kifejezetten ronda emberi történetek is megmutatják ugyanezt.

Mindannyian hozzájárulnak egy kicsit a Teremtés beteljesedéséhez. Minden történet. Van amelyik inkább, van amelyik kevésbé, van, amelyik alig.

Sarkadi "Elveszett paradicsoma" viszont nem a legkisebb ezek közül - ahogy Makk parafrázisa sem. Ezért hát, ha meglátom fõkaraktereiben a három isteni személy képmását, talán én sem vagyok ostoba, vallási fanatikus vagy õrült. Lehet, hogy néha túláradóan, már-már idegesítõen patetikus?

Igen, lehet...

De ez vagyok én, és nem igazán tudok rajta változtatni...

...