Részlet a filmnarrátor szövegéből...

Levél Nővéremnek, Gizellának Brassóba.
"Édes Nővérem, egyetlen Testvérem! Nehéz írnom neked. Ilyenkor eszembe jut a gyermekkorunk, az ifjúságunk...
Szóval, fölelevenednek gyermekkorunk lábnyomai és ujjlenyomatai a mezőkön és a sziklafalakon... Ezért nehéz írnom neked. No meg azért is, mert állandóan faggatózol, hogy miként vagyok, nem vagyok-e beteg? Te kergetsz engem hazudozásokba! Úgy látszik az Édesanyánktól örökölted ezt a szokást: Ő is, Isten nyugtassa, mindig ugyanezeket kérdezte, mint Te. Szóval, Ti tanítottatok meg arra, hogy Nektek hazudnom kell! Mit is írhattam volna és mit is írhatnék azonkívül, hogy jól vagyok? S lassacskán rádöbbentem, hogy kár volt hazudoznom, hiszen Édesanyánk miattam lett öngyilkos, a Te sorsod pedig ugyancsak miattam alakult olyanná, mint egy félbehagyott Zsögödi Nagy Imre festmény...
Valamiről szólnom kell: jól tudod, hogy ötszöri, vagy hatszori letartóztatásom és tíz évi börtön után, az áldott és csodálatos feleségem, Baba és Édesanyánk halála után kényszerültünk rá, hogy Attila fiammal együtt félárván és megözvegyülten elhagyjuk szülőföldünket, Erdélyt, hiszen a fiamat kirúgták a gimnáziumból, engem kirúgtak a munkahelyemről, betiltották a könyveimet, s végül hontalan útlevelet nyomtak mindkettőnk kezébe. Én egyébként sohasem hagytam volna el Erdélyt...
A honvágy nem utoléri a vándort, hanem kisajdul belőle a világ semmibe vesző útjain.
Reméltem volt, hogy gyakrabban hazalátogatok, de Édesapánk halálakor nem engedtek be a román hatóságok. Magamon döbbentem meg: nem érzelmek kezdtek kavarogni bennem, hogy most 16 év után először megyek haza, hanem valami furcsa s mégis érthető fölháborodás dúlt bennem, persze igyekeztem visszafogni..."
- Bartis Ferenc -