Írtam alattad.
Ragyogó napfény.

Melyik az a Delon film?

Nekem a lassúságával nem volt gondom.
Azzal, hogy fekete-fehér, már inkább.
Azt az olasz tájat színesben kell látni.
Az alakítások is lagymatagok voltak, mindkét filmhez képest. A történet a régi filmek hosszabban kibontott története, kb semmi új.

Összességében, inkább nézzétek meg a Ragyogó napfényt, vagy A tehetséges Mr. Ripleyt.

Szerintem tényleg szépek ezek a fekete-fehér képek. Hogy miért utáltam mégis ezt a sorozatot? Több oka van, de úgy látszik, egyedül vagyok vele, szóval nem kell rám hallgatni. De leírom azért ezt a nézőpontot is:

1. Ez talán az én hibám, de nem készültem fel rá, hogy Tarr Béla nyomdokain haladó feldolgozást fogok látni. A mozi változatok sem voltak kifejezetten pörgősek, de itt minden tízszer lassabban történik, mint amihez hozzászoktunk (tényleg, nem túlzás, tízszeres tempóval is még egy közepesen lassú műcész filmnek tűnne!). Nem úgy lassú, mint néhol a Sergio Leone filmek, ahol az idő a feszültség fokozásának kelléke. Nem, itt egyszerűen elidőzik a kamera, megmutat mindent, aminek semmi jelentősége, csak jól néz ki, vagy mert realista akar lenni azzal, hogy megmutatja, hisz ez is ott van, ez is történik, ahogy az életben is sok mindent látunk, amitől nem leszünk okosabbak.

2. Ha a TV-t egy digitális fotókeretnek tekintem, akkor nem lehet okom a panaszra. Tényleg minden kockája egy szépen megkomponált kép. Nosza, akkor álljunk hozzá így, hisz a sztorit már ismerem, jó lesz a háttérben, és amikor odapillantok, mindig valami szépet látok! Csakhogy ezt nem lehet háttér tévézésre betenni, amiről már azzal is gondoskodtak, hogy félig olasz nyelven zajlik a film, vagyis a sorozat fele akkor is feliratos, ha valaki "szinkronizáltan" nézi. Ez egy divatos megoldás a realistának látszani akaró produkcióknál, de én személy szerint utálom.

3. Ennek a sztorinak a mozi változatában számomra az volt a ravaszság, hogy mutatnak egy tehetséges főhőst egy szimpatikus színész képében, akivel szeretünk azonosulni, és szép lassan egyre jobban feszül bennünk az ellentmondás, és szeretnénk hinni, hogy csak belesodródik a helyzetbe, de egy ilyen pszichopatával mégsem azonosulhatunk. Erre jó választás volt az ártatlan arcú Matt Damon, vagy a még korábbi változatban Alain Delon.
Andrew Scott remek színész, talán még jobb is mint az elődei, tökéletes Moriarty volt a Sherlock-ban, de teljesen alkalmatlan arra, hogy ártatlanul sodródó tehetséges fiatalembernek higgyük, akivel azonosulni próbálunk. És ebben a feldolgozásban még tehetségesnek sem tűnik, egészen az utolsó részig, ami sok szempontból (tempóban is) egy kicsit jobb, mint a többi.

Szenzációs sorozat!

Lenyűgöző a képi világa.

Szívesen néztem volna inkább a gyönyörü színeket. Ettől eltekintve jó sorozat.

Ha a cselekmény, a fények, az izgalmas, elnyújtott snittek, a lenyűgöző fényképezés, a feszültség, a főszereplő arca alapján nem érezted a drámát, akkor ott nem a filmmel van a hiba.

Egyet értünk. Mindenben. Ehhez a filmhez abszolute nem illik a fekete-fehér színvilág. Én nem éreztem benne azt a drámát, amiről itt sokan beszélnek. Az eredetiben megvolt viszont, Matt Damon sokkal jobban hozta az agyafúrt de végtelenül romlott Mr Ripley karakterét is. Elnyújtott jelenetek sokasága, némelyik tökre felesleges is volt mert semmit nem adott hozzá a filmhez. A szereplőkben sem éreztem azt az átütő erőt ami az eredeti gárdában megvolt. Johnny Flynn alakítása messze elmaradt Jude Law-étól. Sármosságban meg mindenképp. Mivel az eredeti sztorit követte a sorozat, olyan sok újat se nyújtott. Amitől magam alá csináltam volna. Vagy valami ilyesmi. :) (7 pont)

Remek összefoglaló!
A fekete-fehér felvételek mesteriek. Folyamatosan gyönyörködtem a képekben. Az árnyék és a fény nyugtalanító kontrasztja olyan világot teremt, ami messze felülmúlja napjaink sorozatainak esztétikai színvonalát. Azon kaptam magam, hogy spórolok a részekkel, nem darálom, hanem adagolom.
Nem a történetért, hanem az élvezetért.
Azt hiszem, megöregedtem.