Íme a minisorozatok, amelyekről idén mindenki beszélt - valamint azok, amelyek csak simán csúcskirályok voltak.
1. Ripley
Patricia Highway 1955-ös regényét a tehetséges csalóról, Ripley-ről többször is feldolgozták már a nagyvásznon, de az idei, Andrew Scott főszereplésével készült minisorozat lett talán a legmetodologikusabb, legrészletgazdagabb adaptáció. Ez köszönhető Scott játékának is, aki a Sherlock Moriarty-jaként már bizonyította, hogy képes megkapóan alakítani a modern bűnőzői mesterelme szerepét.
De ne menjünk el szó nélkül Steven Zaillian író-rendező munkája mellett sem, aki a 2016-os – szintén zseniális – Aznap éjjel után ismét bebizonyítja, hogy a minisorozat-formátum nagymestere. Az eredmény az év egyik legjobb krimije, amely az első perctől az utolsóig hitelesen építi fel, és tartja fent a feszültséget.
2. Mindvégig Agatha
Korábban már hosszabban is értekeztünk arról, hogy miért a Mindvégig Agatha a Marvel-univerzum eddigi legjobb (és hál’istennek legmelegebb) minisorozata, de szilveszter közeledtével talán illik még egyszer odabiccentenük Kevin Feige-nek, Jac Schaeffernek és csapatának: oké, ezt most kivételesen jól csináltátok.
A Mindvégig Agathához nem kell fejből vágni az összes Marvel-film és -sorozat cselekményét. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a minisorozat sokkal önállóbbnak és céltudatosabbnak hatott, mint a szuperhősvilág legtöbb eddigi tévés eresztése. Közvetlen előzményével, a WandaVízióval ellentétben pedig a Mindvégig Agatha a befejező részek során sem vált át biztonsági játékra, hanem az utolsó pillanatokig tartogat egyszerre meglepő és logikus fordulatokat.
3. Szarvasbébi
A thrillervígjáték talán nem a legnépszerűbb műfaji egyveleg, a Szarvasbébi viszont már teljesen jogosan lett az év egyik legtöbbet vitatott és megvitatott alkotása, amelynek folytatását viszont már sajnos Piers Morgan műsorában kellett megnéznünk. A Richard Gadd komikus egyszemélyes előadásán alapuló sztori egy zaklatás hihetetlennek tűnő, de valós története, amelyhez később a másik félnek is volt néhány szava.
Az érdekfeszítő sorozat annyira provokatívra sikeredett, hogy még most is a bíróság előtt tárgyalják rágalmazás vádjával. Az viszont elvitathatatlan, hogy a sorozat sikeresen egyensúlyozik könnyedebb és komolyabb elemei között. Ráadásul elég gondolkodnivalót ad ahhoz, hogy még az ítélethozatal után is elsősorban az alkotásra, és ne a körülötte álló botrányra emlékezzünk elsősorban.
4. Pingvin
2024 volt az az év, amikor a tévénézők világa nemtől és szexuális orientációtól függetlenül szerelembe esett Cristin Miliotival, akinek komplex, sokkoló alakítása annyira meglepő volt a DC és a Max minisorozatában, hogy még majdnem a főszereplő – szintén remek – Colin Farrelről is elvonta a figyelmet.
Kritika: Ehhez a Pingvinhez még Batmannek is fel kell kötnie a batgatyáját
Többé nem a denevérjelmezben bunyózó milliárdos rendelkezik a legmélyebben gyökerező pszichoszexuális problémákkal Gotham City-ben. Sorozatkritika a Pingvinről.
TovábbNe tévesszen meg az, hogy a Pingvin Gothamben játszódik, és hogy egy klasszikus képregényes gonosz a főszereplője: egy vérbeli gengsztersztoriról van szó, amely nem CGI-jal megszórt csatajelenetekkel és hősakciókkal, hanem valóságszagú, koszos-szaros intrikáival és pszichológiai mélységeivel nyűgöz le.
5. Griselda
Még Cristin Milioti remekelésénél is jobban sokkolt minket az, hogy a Griselda című, valós történeten alapuló gengszterdrámából kiderült: Sofia Vergara nem rossz színész. A Netflix minisorozatában Griselda Blancót, „a kokain keresztanyját” játssza, aki szerény kolumbiai gyökereitől elszakadva lett Miami alvilágának kulcsembere.
A Griselda gyakran extrém, melodrámába illő története többek között azért üt gyomron, mert a logikusnak tűnő végkifejlet után is folytatja hősnője történetét, akinek a hataloméhségtől a bűnig és a bűnhődésig vezet az útja. Átcsap afféle tragédiába, amelyet a legrosszabb ellenségünknek se kívánnánk – igen, még a miami kokainbárónőknek sem.
