Valószínűleg nincs olyan megveszekedett optimista a világon, aki különösebben nagy reményekkel ült volna le a sokadik, Marvel-univerzumban (MCU) játszódó sorozat, a Mindvégig Agatha elé. Mióta a Disney visszavette a gyeplőt a különböző tévécsatornáktól és a Netflixtől, hogy a saját streamingje számára, az MCU-filmekkel összhangban készítse ezeket a szériákat, az eredmények finoman szólva sem voltak parádésak: a WandaVízió (2021) érdekesen, kreatívan indult, aztán a végére a megszokott CGI-bunyó koktéllá vált, A Sólyom és a Tél Katonája (2021), valamint a Sólyomszem (2021) középszerű, csapongó kémthrillerek voltak, az Amazon: Ügyvéd (2022) metahumora még a Deadpool-féle krónikus kikacsintásmániánál is fárasztóbb volt, a Holdlovagot (2022) és a Titkos inváziót (2022), pedig még úgy is könnyű szívvel el lehetett felejteni, hogy valaha megértettük volna, mégis mire kellettek.

Nagyjából senki sem látta jönni, hogy a Mindvégig Agatha nemcsak a legkirályabb MCU-sorozat, hanem  általánosságban az egyik legjobb, a Marvel-univerzumban játszódó történet is lesz.

A végeredmény persze nem tökéletes: a WandaVízió vezető írója, Jac Schaeffer által jegyzett Mindvégig Agathának fel lehet róni a többször is túlzsúfolt cselekményt, az egyes sztoriszálak esetenkénti háttérbe szorulását, vagy akár Aubrey Plaza játékát, aki túl sokadszorra játssza el ugyanazt a morbid ízlésű, száraz humorú, mizantróp, különc karaktert. Ha pedig valakinek csak egyetlen képregény-alapú antihősös minisorozat fér bele az idejébe az ősszel, mindenképp jobban jár, ha inkább a DC és a Max háza tájékán ismerkedik Colin Farrell Pingvinjével (az első két részről írott kritikánkat itt olvashatja).

Viszont tagadhatatlan, hogy a Mindvégig Agatha saját univerzumában messze kimagaslik a tömegből. Az alábbiakban 9 pontban szedtük össze, hogy miért:

1. Nem kell előtte végignézni a teljes MCU-t

Csupán elég úgy nagyjából emlékezni arra, hogy mi történt a WandaVisionben, amelynek a Mindvégig Agatha gyakorlatilag a folytatása. A Mindvégig Agatha nem veszi fel a fonalat évek-évtizedek óta elhanyagolt sztorikban, mint ahogy például az Amazon: Ügyvéd (2022) tette A hihetetlen Hulk (2008) Emil Blonsky-jával. Egyetlen olyan karakter sem ugrik elő félúton, akit valahonnan ismernünk kéne, de már az istennek se tudjuk megmondani, honnan. Az alapsztori is elég egyszerű ahhoz, hogy ne legyen szükség a megértéséhez doktori címre a Marvel metafizikájából: a WandaVízió végén bebörtönzött Agatha Harkness kiszabadul, és nagyon szeretné visszaszerezni boszorkányos szupererejét, mielőtt számtalan haragosa közül valamelyik felkoncolná.

2. Nincs fejfájós univerzumépítés...

Korábban az MCU-t többször is lehetett jogosan kritizálni amiatt, hogy egy-egy projektjük olyan, mintha csupán előzetesnek szánták volna a soron következő nagyobb eseményfilmhez. Példának okáért az első Thor (2011) sem rendelkezik több létjogosultsággal, minthogy előkészíti a Bosszúállók (2012) konfliktusát és főgonoszát, de az Ultron korán (2015) is érződött, hogy nemcsak az írók, hanem már a karakterek is legszívesebben mennének Végtelen háborúzni.

A kapcsolódó Marvel-gány az, amikor a cselekményekben mintha rövid szünet állna be, hogy egy nem túl odaillő jelenetben lefektessék az alapokat a folytatáshoz: szintén Thor volt az, aki kivett egy pihenőt az Ultron korában, hogy az elkövetkező Ragnarökről, valamint a Végtelen Kövekről hallucinálgasson. A Mindvégig Agatha játékideje viszont mindvégig a saját cselekményéhez kötődik, nincsenek olyan szálak, amelyek üresjáratoknak tűnnének a képregényt nem ismerők számára. Természetesen akadnak benne újrahasznosítható karakterek, akiknek a megjelenésére a jövőben is számítani lehet, viszont a minisorozatban senki sem viselkedik úgy, mintha már inkább a saját jövőbeli filmje cselekményét kezdené el.

3. ... se erőltetett cameók

Na... na... na... vajon a következő részben visszahozzák Víziót? Húúúúú, esetleg Wanda feltámad? Vagy beugrik Amerika Kapitány rendet tenni az utolsó epizódban? Vagy kapunk a fő cselekménytől teljesen független részt a Mandalórival, Groguval és Luke Skywalkerrel? 

Hát nem. Ez a sorozat Agatháról szól, ő van a címben, senki sem lopja el a rivaldafényt tőle és társaitól.

4. Nem az effekteken múlik a látvány

Mint az összes Marvel-projektben, a Mindvégig Agathában is számos, számítógéppel elkészített effektet láthatunk, ám itt mégsem ezek határozzák meg a sorozat vizuális világát. Előtérbe kerülnek viszont a sminkesek, maszkmesterek, berendezők, illetve jelmeztervezők, akik munkája sokkal inkább meghatározza a Boszorkányok útjának próbáit, mint a pixelmágia. A legtöbb epizódhoz más-más, különleges látványvilág tartozik: itt a klasszikus hollywoodi boszorkányokat idézi meg a környezet, ott a nyolcvanas évekbeli tinifilmeket, máshol mintha egy törékeny, túl tökéletes babaházba kerülnénk. Agatha és a többi szereplő jelmeze pedig folyamatosan megváltozik, idomul az adott helyszín hangulatához, amit sokkal nehezebb megunni, mint a szokásos CGI-bunyókat.

5. Az antihős tényleg antihős

Nemcsak az MCU, hanem számos szuperhősös projekt visszatérő eleme, hogy egy-egy gonoszként, vagy legalábbis antihősként reklámozott főszereplőről kiderül, hogy igazából csak egy félreértett jófiú, vagy meglepően könnyen hajlandó jó útra térni. Példának okáért se Venom, se Michael Morbius, se Black Adam nem volt annyira gonosz a nagyvásznon, mint amekkora a képregények alapján lehetett volna, vagy mint amekkorának filmjeik marketingje beállította őket. Vagy beszélhetünk akár Lokiról is, aki nem is egyszer, hanem kétszer változott fenyegető gonoszból megbízható jófiúvá. De ott van Bucky Barnes, aki kevesebb mint egy film erejéig volt fenyegetés a hősök számára, vagy a Hulk, akit a Végtelen háború után úgy zabolázott meg Bruce Banner, hogy a nézők ebből semmit sem láthattak.

Agathát viszont más tőről metszették: a sorozat végére sem lesz belőle megtért, hősies figura, hiszen szinte az utolsó részig követ el újabb és újabb rohadékságokat, vagy hangsúlyozza, hogy egyáltalán nem bánta meg korábbi ártó tetteit (egyetlen egyet kivéve). A Mindvégig Agatha egyik legfőbb, a műfajon belül ritka erénye, hogy nem próbálja meg csak azért is pozitív színben feltüntetni a főszereplőjét, hanem inkább sokkal ügyesebb megoldásokkal eléri, hogy kötődjünk hozzá a maga önző, gonosz valójában (ebben pedig egy húron perdül a Pingvinnel is).

A Marvel filmek legjobb antihősei

A Marvel filmek nem csak rengeteg szuperhőssel és nagyszerűen kitalált szupergonosszal dicsekedhetnek, hanem egy sor remek antihőssel is, akik persze hősök, csak nem mindig látszik rajtuk!

Tovább

6. Valódi tétek, tényleg bárki meghalhat

A WandaVízióból visszatér egy mellékszereplő, Mrs. Hart, akit a sitcomlegenda Debra Jo Rupp alakít. Ahogy ott is, a Mindvégig Agathában is az a harcedzett komika feladata, hogy időnként humorral oldja a feszültséget, és megbízható poénforrás maradjon a legsötétebb pillanatokban is... legalábbis az első pár részben ezt hitetik el a nézővel a készítők.

A kedves, pajkos, éles nyelvű Mrs. Hart azonban egyszer teljesen váratlanul, minden ceremónia nélkül elhalálozik. A nézőnek pedig ekkor esik le, hogy ez a sorozat nem szarral gurigázik nem illeszkedik a megszokott szuperhősös popcornsztorik közé, amelyekben a fontos karakterek valamilyen formában úgyis túlélik a cselekményt a vicceskedő segítőikkel együtt, akik később szintén visszatérhetnek oldani a hangulatot. A „bárki meghalhat” ígéretéhez a készítők aztán tartják is magukat: mire vége az utolsó résznek, már el kellett búcsúznunk számos kulcskaraktertől. A Mrs. Hart halálára adott reakciója pedig Agatha menthetetlenül gonosz természetét is megerősíti.

7. Ügyesen kezelt szereplőgárda

A halálozások persze nem ütnének akkorát, ha a Mindvégig Agatha nem végezne - amúgy meglepően - remek munkát a karakterépítés terén. A sorozat nagyot vállal: a szereplőgárda elég széles, és Agathán, valamint szegény Mrs. Harton kívül nincsenek is benne már megismert karakterek. Így a nyolc félórás részben nagyjából féltucatnyi új szereplőt kell bemutatni, átélhetővé tenni, tennivalót találni nekik úgy, hogy ne vonják el a rivaldafényt Agatháról, és az esetleges haláluk se érződjön jelentéktelennek, és egymást se nyomják el túlságosan. 

Néha döcögősen, de végül sikerül ez a mutatvány: a Mindvégig Agatha egy-egy epizódja túlzsúfolt is lesz emiatt, de miután kibosszankodtuk magunkat a narratív bukkanókon, el kell ismernünk, hogy az írók és a mellékszereplőket alakító színészek (Joe Locke, Sasheer Zamata, Ali Ahn, Patti LuPone, Aubrey Plaza) végezték annyira jól a dolgukat, hogy mindegyik szereplő fejlődési íve működőképes, élvezhető legyen a közönség számára.

8. Váratlan, de logikus csavarok

A történet csavarjairól nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint a szereplőkről: sokan vannak, néha túl sokan, de egyik sem felesleges, vagy erőltetett. A sorozat írói több ponton is hamis nyomra vezetik a nézőt, hogy a történet második felében levezényelt leleplezésekig sokkal kiszámíthatóbb fordulatokra várjon, mint amilyeneket valójában tartogatnak nekik. Amikor pedig megtörténnek a valódi színvallások, teljesen más kép áll össze, mint amilyenre számítottunk - viszont a végeredmény logikus a karakterek és a világ szempontjából is, valamint általuk lesz a sorozat a WandaVízió szerves folytatása is.

9. Queerbaiting-baiting

Az úgynevezett queerbaiting annyira jellemző a Marvel-filmekre, hogy arról már akadémiai tanulmányok is születtek. A jelenség lényege, hogy egy-egy film vagy sorozat készítői finoman, áthallásosan utalnak arra, hogy valamelyik szereplő az LMBTQ+ közösség tagja, azonban következetesen ódzkodnak attól, hogy ez mindenki számára egyértelműen ki legyen mondva (mint például az utalás Loki biszexualitására), vagy akár egy azonos neműek között elcsattanó csók által bemutatva. 

Ezzel - elsősorban a nagyobb stúdiók - két lovat akarnak megülni: egyrészt vonzóvá akarják tenni filmjeiket az LMBTQ-közönségnek, másrészt el akarják kerülni, hogy a konstans morális woke-pánikban égő konzervatív nézőket elidegenítsék - ahogy azt is, hogy a film nemzetközi forgalmazása akadályokba ütközzön. Ugyanis ha egyes országok (pl.: Kína, Oroszország) médiafelügyeleti hatóságai cenzorai „túl melegnek” találnak egy filmet vagy sorozatot, egész egyszerűen be is tilthatják azt, óriási piactól és bevételtől megfosztva a készítőket. 

Korábban már arra is láttunk példákat, hogy a Marvel és az anyacég Disney projektjei csak egy-egy mondatban, vagy a cselekményhez szorosan nem kapcsolódó jelenetben foglalkoznak szereplőik queerségével. Ezeket aztán az autoriter cenzorok szépen, szabályosan ki tudják vágni, vagy átszinkronizálni a saját közönségük számára anélkül, hogy érthetetlenné tennék a cselekményt. Ez történt például a Bosszúállók: Végjátékkal (2019), vagy az Előre (2020) című animációs filmmel is Oroszországban.

A stúdiót már számtalan alkalommal kritizálták, hogy gyakorlatilag tálcán kínálja fel saját filmjeit a homofób cenzoroknak, 

de megesett az is, hogy el is végezte helyettük a munkát. A Fekete Párducból (2018)  és a Thor: Ragnarökből (2017) is kivágtak már a bemutató előtt egy-egy jelenetet, amelyben szereplők (Okoye és Valkűr) melegségére utaltak volna, és amelyek veszélybe sodorhatták volna azokat a külföldi mozikasszáknál. 

A Mindvégig Agatha írói nagyon sokáig úgy tesznek, mintha a sorozat ebbe a mintába illeszkedne: több szereplőről is finoman elárulják az értő nézőknek, hogy melegek, aztán hirtelen elterelik a cselekményt egy elcsattanó csók, vagy egy kapcsolatról szóló, konkrétabb szóváltás előtt. A sorozat utolsó pár epizódjára azonban kiderül, hogy Jac Schaeffer tisztában van a Marvel queerbaiting-problémájával, és hogy tudatosan játszik a közönség frusztrációjával is. Ekkor ugyanis az azonos nemű szereplők közti kapcsolatok, intimitás már nincsenek diszkréten-szemérmesen a háttérbe szorítva, hanem teljes epizódokat szőnek át, a cselekmény csúcspontján pedig az a bizonyos csók elég cenzúrázhatatlan módon csattan el. 

Amikor Aubrey Plaza a premier előtt megígérte, hogy a Mindvégig Agatha „a legmelegebb” MCU-sorozat lesz, még nehéz volt hinni neki. Ennyi erővel - de ettől függetlenül - akár azt is mondhatta volna, hogy ez lesz a legjobb MCU-sorozat. Akkor se hittünk volna neki, és akkor is megdöbbentünk volna azon, hogy mennyire igaza volt.

Nyitókép: Disney+