Kevés bizarrabb és perverzebb filmet láttam, mint ez. Nem vagyok kényes gyomrú, de egy-két jelenetnél majdnem elhánytam magam. Egyébként a cselekményt nehéz összefoglalni, mert alig történik valami kézzelfogható. Miközben haladunk elõre az idõben, emlékképek és szürreális víziók jelennek meg, és egy furcsa világ tárul fel a szemünk elõtt. Van benne egy adag társadalombírálat, egyházellenesség, az Ödipusz-komplexus és a homoszexualitás megmutatkozik (ami a fõszereplõnél valószínûleg a gyerekkori traumák következménye is). A fickót az anyja elég furcsa módon nevelte (egyébként érdekes, hogy a nõ az eltelt 2-3 évtized alatt semmit sem öregedett), nem ok nélkül mondja a felnõtt Aden, hogy minden nõ ribanc. Az anya egyszerre taszítja és vonzza a férfit: az anyát gyûlöli, de valamiféle szexuális vonzalmat azért érez iránta.
Ez a romlott és beteg társadalom éles ellentétben áll Marvel világával, amely még nem szakadt el a természettõl, Marvel tkp. egy azzal, sõt õ maga valamiféle mindenható teremtõ (Arrabal talán arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az általa bírált egyház letért a jó útról). A befejezés pedig talán az emberiség elpusztíthatatlan mivoltát szimbolizálja, az ember szörnyû kínok közepette születik újjá. Az egyes ember elpusztulhat ugyan, de az emberiség mint olyan nem. De ez csak a természettel összhangban lehetséges, a természetet, az õserõket, a Földet (nevezzük bárhogyan) tisztelni kell. Nem véletlen, hogy Marvel világában ér véget a film, nem pedig a nyugati világban, ami talán figyelmeztetés is az ún. civilizált emberek számára. Elgondolkodtató, ugyanakkor valamilyen szinten kicsit talán taszító film is, nem csodálom, ha nem találkozik egyértelmûen pozitív fogadtatással.