Illuminati

Belegondoltunk már valaha, milyen lenne egy barkácsolós jelenetektől mentesített kosztümös Kovi-film, ha a mester egy csokor csattanó maszlag hatása alatt áll neki a forgatásnak? Mindemellett pedig célközönségül az Indokolatlanul Pukedliző Flamingóemberek Félkegyelmű Társaságát jelöli ki. Nos, Desire Dubounet - aki NASA-alkalmazottból lett testvérszülők gyermekének szórakoztatására felesküdött előadóművész - Illuminati című filmjével annak ellenére is megválaszolta ezt, hogy a kérdést valójában soha senki nem tette fel. Az Illuminati minden egyes képkockája gondoskodik róla, hogy a néző kötőtűvel átdöfött szellemi strandlabdának érezze magát az alábbi mantra mormolása közben: „ilyen nincs, ezt álmodom…” A három testőrnek és A Tenkes kapitányának urándúsítóban fogant fattya kétségkívül az egyik leginfernálisabb termék, mely valaha celluloidra került, kultikus mivolta ennél fogva aligha vitatható el. És hol máshol debütált volna, mint a szürrealizmus léket kapott zászlóshajóján, mely a Budapest TV nevet viselte. (UPDATE: közben megtaláltuk a film 105 perces, cenzúrázatlan verzióját is - kizárólag professzionális önsorsrontóknak!) 

Holnap történt – A nagy bulvárfilm

És ha már szóba került a hazai tévécsatornák kozmoszának legretardáltabb üstököse: a Budapest Televízió vezetősége anno úgy döntött, hogy a szürkeállomány műholdról történő szőnyegbombázása édeskevés, ideje a mozilátogatók IQ-ját is a zsigerzacskóval rendelkező élőlények szintjére süllyeszteni. Csatasorba állították hát Anettkát, Kiszel Tündét, Terry Blacket, Fekete Pákót és minden két lábon járó sorozatvetőt, aki bevethetőnek bizonyult a jóízlés elleni bozótharcban. Csakhogy tervük csődöt mondott, mivel a hazai mozik – az Uránia kivételével – megtagadták a Holnap történt műsorra tűzését. Azért két dolog mindenképpen az alkotók javára írható: 1.: Egy fillér közpénzt nem koldultak a produkcióhoz, a költségeket – feltehetőleg süket, vak és néma – szponzorok finanszírozták minden mindegy alapon; 2.: Gigászi bukás ide vagy oda, így is ferde aranykeresztet oktrojáltak a hazai trashkultúra koronájára.

Dobogó kövek

Egyesek talán még emlékeznek azokra az időkre, amikor a baráti társasággal tető alá hozott alacsony költségvetésű amatőr mozit az alább terminus technicussal illeték: vizsgafilm. Ugyanakkor még a leggazdagabb családból származó, legrészegebb bölcsész sem tett kísérletet arra, ha egy hasonló produkciót közönségfilmnek álcázva próbáljon eladni. A Dobogó kövek 2010-ben úgy próbálta felrúgni ezen íratlan szabályt, mint 70 kilós legénybúcsús a Gozsdu-udvar kidobóját, és mindez hasonló következményekkel is járt – csak éppen a mozilátogatók és a kritikusok tették a föld színével egyenlővé. Ehhez már a karakter- és mimikamentesített színjátszók is untig elégnek bizonyultak volna, az utcazajfóbiás hangmérnök utószinkronja, a korpavillantó neonkék árnyalatok és az Irigymirigy legrosszabb pillanatait idéző poénok azonban végérvényesen meghozták a kívánt hatást. Ám a Dobogó kövek már premierje idején is hordozott magában valamiféle szerethetően rettenetes jelleget, és az sem utolsó szempont, hogy szintén nem kandallóba szánt adóforintokból hozták össze.

Álom.net

A kosárlabdacsapatnak szurkoló pompomlányok szellemi atyjától az is kitelik, hogy egy óvatlan pillanatban filmet készít a Liszt Ferenc Kamarazenekar leghírhedtebb groupie-jairól. És a szürreális Amerika-majmolás az Álom.net legelenyészőbb hibája: N. Forgács Gábor rendező-forgatókönyvíró gondoskodott róla, hogy ne csupán néhány jeleneten feszengjünk, hanem szégyenérzetünk az első képkockától az utolsóig tartson. Ennek érdekében pedig gimnazista karaktereit Família Kft.-t megszégyenítő ripacskodásra kényszerítette, valamint elrendelte, hogy kizárólag egy Horthy-korszakban készült szlengszótár kifejezéseivel kommunikálhassanak. Az azonban tagadhatatlan, hogy ez a konstans másfél órás félreértés- és bakiparádé pusztán már a 1,3-as IMDB-átlagnak köszönhetően is klasszikussá érett a trágyafilmek univerzumában.

Elment az öszöd

Mint ahogy keringenek legendák vuvuzelavirtuózokról és milliárdos magyar kórházi ápolókról, úgy időről időre hallani szóbeszédeket arról is, hogy az Elk*rtuk lehetett volna sokkal nyomorúságosabb filmélmény. Bár ez utóbbi elsőre talán abszurdabbnak tűnik bármi más hasonló kijelentésnél, a 2013-as Elment az öszöd azért némileg bizonyítja igazságtartalmát. A szóban forgó produkció ugyanis a ’21-es Gyurcsány-filmhez képest is jóval hendikepesebb: egyrészt, mert humorérzék teljes hiányában is megkísérelték humorral feldobni, másrészt, mert egy regionális tévés tetőcserépreklám költségvetését áldozták rá. Sás Péter „parodista” azonban kétségkívül autentikusnak bizonyult az antihős szerepében, ugyanis hasonlóan meggyőzően alakított, mint maga, az egykor miniszterelnöknek látszó tompa tárgy a politikai palettán. Mindenesetre az Elment az öszöd kiharcolta, hogy ún. politikai szatíra is szerepeljen „százkarátos hígfos” titulusú magyar filmek listáján.

+1: Űrgammák

Nem tévedés, anno az Űrgammákat anno a Nemzeti Alaptantervre alapuló oktató jellegű sorozatnak szánták, mely kapcsán rögtön adódik a kérdés: nem lett volna-e költséghatékonyabb, ha a diákoknak kiosztanak fejenként egy zacskó Technokol Rapidot? Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy garantáltan kíméletesebb munkát végzett volna szürkeállományukkal, és még betétdalok sem társultak volna hozzá. Az ominózus „„sci-fi””-széria mellé viszont egy komplett filmzenealbumot is legyártottak, mely kapcsán úgy joggal érezhettük magunkat olyan kulturális árvízkárosultnak, akinek – mintha nem lenne elég baja - meteor csapódott a házába. A megszépítő messzeség effektus azonban az Űrgammák esetében is érvényesült, a paródiasorozat örök hivatkozási alappá vált az audiovizuális kukabúvárok körében.