Az 1931-ben született Alfred Brendel különös pályát futott be. Évtizedekig semmi sem utalt arra, hogy egyszer majd a 20. század második felének egyik legnagyobb formátumú művészeként fogják jellemezni. Gyermekkorában rendszertelen zenei képzésben részesült, tizennégy évesen a háborúban lövészárkot ásott és fagysérülést szenvedett, s a békötés után sem vett "hivatalos" zongoraleckéket. Bár részt vett Edwin Fischer és Eduard Steuermann mesterkurzusain, valójában autodidakta módon képezte magát. 1949-ben megnyerte a Busoni Versenyt, és a Vox lemezkiadó több felvételt készített vele, ám szülőhazáján, Ausztrián kívül alig lépett fel. Az áttörést a hetvenes évek elején egy londoni koncert hozta meg számára: másnap már három nagy lemezkiadó kínált neki szerződést, és megrohanták az impresszáriók. Londonba költözött, ahol mindmáig él, és kezdetét vette fényes szólistakarrierje. Brendelt Beethoven, Mozart és Schumann egyik legautentikusabb tolmácsolójának tartják, s játékstílusáráról szólva az analitikus jelzőt szokták a leggyakrabban használni. Meggyőződése szerint a zongorista legfontosabb feladata a komponista szándékának tiszteletben tartása anélkül, hogy az előadó egyénisége megmutatkozna.