Friedrich Friz 1900-ban született a Baden-Würtembergi Welzheimben. Szülei hat gyermeket neveltek, és habár polgári foglalkozásuk is volt – apja a város útjait felügyelte, tartotta karban, anyja bába volt –, mint oly sok más családnak ebben a korban a családi gazdaságban, az állatok körüli munkában minden gyermeknek bőven jutott feladat. Friedrich Friz nyolcvanévesen is büszkén mesélte, hogy még mindig saját maga kaszálja a füvet a kertjében. Az általános iskola befejezése és a konfirmáció után, az első világháború kitörésének évében, 1914-ben Welzheimben kezdi meg inaskodását egy festőmester mellett, majd rövidesen Heilbronnban folytatja és fejezi be inaséveit, itt is teszi le a szakmai vizsgát. Nyolcvanévesen erről így mesélt: „Az akkori fogalmak szerint az egész világ nyitva állt előttem”. Münchenbe utazik, szobafestőként dolgozik, festészeti kurzusokra járt, galériákat látogat, majd 1921-ben beiratkozik a Karlsruhei Művészeti Akadémiára. A művészi alkotás élménye-izgalma, ami kisgyerekkora óta magával ragadta, soha többé nem hagyja el. „Akkoriban egy belga festő ült a házunk előtt, hogy egy utcarészletet megörökítsen. Erővel sem tudtak mellőle elmozdítani.” Nagyon kevés adat áll rendelkezésre a Karlsruhéban töltött idejéről (az Akadémia teljes könyvtára megsemmisül a második világháborúban), azonban az ebben az időben készült képek sokat elárulnak róla. A tanulás, a gyakorlás évei ezek, a fiatal művész útkeresése, akinek még ki kell alakítania a saját stílusát. 1929-ben tér vissza Welzheimbe; a családi szénapajta fölé épít neki a sógora két szobát. Az otthon nyugalma meghozza számára a létbiztonságot, kialakul festői stílusa, amely az évek során alig változik. Ebben az időben Karl Heinz festővel dolgozik együtt. „Amikor pénzre volt szükségem, tizennégy napot dolgoztam Karl Heinznél, akivel szoros barátságban voltunk. Egy darab kenyérrel a zsebemben gyakran egy motívumon dolgoztam egész nap. Korgó gyomorral értem haza.” A művészi szabadság évei azonban Hitler hatalomra kerülésével eltűnnek. 1939-ben behívót kap, amelyben a Fekete-erdőbe rendelik útépítésre. Azután kitört a háború. „Itt az ember tisztában volt vele, hogy a személyes szabadságnak vége” – mesélte később. De a rajzfüzete mindig nála van, kevés szabadidejében vázlatokat készít, tanulmányokat rajzol. „Ez jelentette a vörös vonalat, ami egész életemen át vezetett, akár háború vagy béke, szegénység vagy jómód vett körül.” Több mint két év munkaszolgálat után szabadul, de – hogy a frontszolgálatot elkerülje – továbbra is a hadiiparban dolgozik: a Bauknechtnél lesz karbantartó festő. Életét is a cégnek köszönheti, mert az többször is megakadályozza a frontra szóló behívását, mondván: munkája elengedhetetlen a hadiipar számára. A háború vége Stuttgartban éri. A bombázásokat, a pusztulást látva biciklijét maga előtt tolva, gyalog indul Welzheimbe, és teszi meg a negyven kilométeres utat. Hazaérve fellélegezhet: családjának tagjai mindannyian sértetlenek. Halála után a testvérei és azok leszármazottai örökölték a hatalmas képanyagot, amelyet az évek során készített, de soha nem adott el és nem állított ki belőle. A képekből családtagjai egy válogatást a welzheimi Heimat Múzeumnak adományoztak, ebből az anyagból a welzheimi Polgármesteri Hivatal folyosóin is megtalálható néhány kép.
