A magyar festészet történetének egyik legkiemelkedőbb alkotója, művészete senki máséhoz nem hasonlítható. Egyedülálló teljesítmény az övé: az a szimbólumokból építkező álomvilág, amelyet képein megteremtett, több különböző, európai stílusáramlat ötvözete (angol prerafaelitizmus, szimbolizmus, szecesszió, stb.). Rokokó hangulatú, légies nőalakjai, sétáló figurái a lázas képzelet, szürrealista látomások teremtette birodalom, Naconxypan álomvilágának ódon falai között mozognak. Húsz éves korától Itáliában tanult, s mély nyomott hagyott benne a középkori városok reneszánsz hangulata, meseszerűen átfogalmazott olasz történelmi és zsánerjeleneteit finom vonalak, lágy tónusok, zománcos színmegoldás jellemzik. Kiállított Londonban, Budapesten, Temesváron és Nagyváradon, ahol életre szóló barátságot kötött Ady Endrével és Juhász Gyulával. Az első világháború kitörése Velencében érte, a megrázkódtatástól ideggyógyintézetbe került. 1917-ben a lipótmezei elmegyógyintézetbe szállították, amelynek haláláig lakója maradt. 1922-ben az Ernst Múzeum mutatta be összegyűjtött alkotásait, ekkor írta hozzá Juhász Gyula megrázó versét. Festői munkásságának 1924-ben bekövetkezett vaksága vetett véget. Vízióit nemcsak festményein, hanem írásműveiben is megidézte: a sosemvolt ország történetét újra és újra tovább költötte, sosemvolt nyelvéhez külön szótárt szerkesztett. A magyar szürrealista törekvések egyik előfutára 1932-ben halt meg Budapesten.