A két szereplő kapcsolódni vágyik. Az alapvetően túlélési ösztönből fakadó, pszichológiai és emocionális jólét iránti vágy diktálta elementáris erő nem több ennél: ösztön, ami azonban alakítja emberi kultúránkat, normáinkat, értékeinket, és ami nélkül elképzelhetetlen nyelvi és kognitív fejlődésünk.

De mi történik akkor, ha ezek a normák, vélt és valós kulturális értékek és hagyományok felülírják alapvető szükségleteinket? Hogyan lehet hűnek maradni érzékeinkhez, amikor társas kapcsolataink szokásjogok, formarendszerek közé szorul, amikor a kommunikáció nem a kapcsolódásról szól, hanem egyfajta folyamatos társadalmi önkifejezésről, önmegfogalmazásról – önmagunk kitalálásáról, melyben minden kapcsolat kellékké, az öndefiníciós szótárban egy szócikké válik.

A másik jelenléte egy inger a színpadon. Inger, mely azonnal kérdéssé, kihívássá, támadássá válik. Két ember találkozásában mindig értékrendek, szokások, hagyományok, nyelvek találkoznak. Elvárások. Megfelelési kényszerek. A másiknak helyet kell kreálnom magamban, és bennem csak a saját szabályaim, saját tapasztalati tengelyem szerint találhat értelmet ő. Így értelmeződik újjá saját létem is a másikban.

Egy egyszerű ösztön: hogy két ember, ha rájuk zárják az ajtót, az üres térben kapcsolódni vágyik. Erre épül modern civilizációnk, az emberiség történelmének nagyobbik fele – ha nem az egésze. Ennek az univerzálénak kortárs lenyomatát kívánjuk megmutatni: két ember találkozásában a színpadon.

Technikai vezető, díszlet és fénytervező: Molnár Péter József
Argentin tangóbetét koreográfusa: Budai László

Jelmeztervező, sminkmester: Pintér Áron Tamás