(gondolatok a szerelem útvesztőin átgázoló Casanova színpadi megjelenítéséről)

„Eredetileg bábdarabnak képzeltem, egy zseniális bábfigurának Casanovát, mivel az egész Casanova-jelenség olyan, mintha valaki önmagából és a körülötte lévő személyekből bábfigurákat képezne, azaz mintha a báblétezés lenne a tökéletes emberi megjelenésük.

Casanova egy vérbő férfijelenség, aki körül mindenki az ő szeszélyének, érzelmi változásainak és szenvedélyes szerelmi létezéstechnikájának bábfigurái. De ez csak akkor válik megjeleníthetővé, ha a konkrét személy a saját viselkedésének parodisztikus elemeit mutatja. Így vesznek részt a darabbéli figurák komikus, olykor tragikomikus helyzetekben, számos karakterelemből, azaz magatartásmutatókból összerakva és gesztusaikat felnagyítva a színpadi események láncolatában.

A játék irdatlan tempóban halad előre és a darab figurái Casanova szerelmi áldozataiként egy fergeteges szenvedély őrületében téblábolnak jelenetről jelenetre. Lényegét tekintve a szerelmi identitásnak egy nagyon mélyről fakadó lélektani szakadékában vergődnek Casanova játékszereként, akik elérhetetlen szerelmi vágyaikon keresztül élik meg szerelmi identitás zavaraiknak konfliktusait.

A játék alcímében jelzés értékű, hogy ebből a folyamatból már csak kirepülni, elrepülni, kizuhanni lehet, amely pillanat a darab végére allegorikusan megtörténik, és ami Casanova számára egy tragikusan bekövetkező és az őrületig fokozódó szimbolikus eltűnés az örökkévalóságba, avagy a végtelenbe. Az ott maradók számára, azaz az élve maradtaknak Casanova hiánya tragikus jelenvalóság lesz, ellehetetlenülésük az értelmetlen létezésük fájdalmakkal teli következménye.” Éry-Kovács András

A(z) Szkéné Színház előadása