A haiku - kissé hozzávetőlegesen és szakszerűtlenül szólva - a tao fennhatósága alatt álló kozmoszban felbukkanó esendőnek, emberi értelemben törékenynek és töredékesnek a költői ábrázolása. De - ahogyan én látom -, elsődlegesen nem 'líra', nem a szépséget célozza, hanem felismerésre, egy bizonyos alkalomszerű tudásra, megvilágosodásra vár, illetve azt közvetíti. A haikuban mindig felvillan egy világmindenség, felvillan és soha vissza nem tér: mint emlék kísérti a befogadót.
Mármost e felületes leírásból is látszik, hogy egy efféle anyag 'dramatizálássa1'való szcenírozása istenkísértés, vagy - egyszerűbben szólva -: nagy koncentrációt és a teljes személyiséget mozgósító feladvány. Viszont első ránézésre is megmutatkozik egy kivételes sajátossága, az, hogy nem zavarnak be - minthogy ez a folyamat előzmény nélküli - a konvenciók. (Sem a szemléleti, sem az ún. szakmai konvenciók.)
Én úgy látom, hogy a haikuban felvillanó 'világmindenség' (és persze az abban megmutatkozó emberi és esendő) közvetlenül nem fordítható le a teatralitás nyelvére, a színésznek minden alkalommal rá kell találni arra a formanyelvre, amely ezeket a szenzációkat és különleges tartalmakat közvetíteni képes. Ezt követően pedig, a színésznek vállalnia kell, hogy eszközeiben alkalmassá teszi magát arra, hogy hiteles megszólaltatója legyen ugyanezeknek a szenzációknak." (Jeles András)
A(z) Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) előadása
Hozzászólások