Karády Katalin azon színésznők egyike volt, aki már életében legendává tudott válni, és mind a mai napig a magyar színpad és filmvászon titokzatos "márványkeblű hölgye". Hogy valójában mi volt a titka, arra az idő sem tudott választ adni. Apáti Miklós, korunk jeles költője sem a legenda felgöngyölítésén munkálkodik darabjában, sokkal inkább az élő ember - az idősödő, rákkal küszködő, halálra készülő Karády - dilemmáit és félelmeit állítja műve középpontjába. Az Amerikában, egy barátnője kalapszalonjában élő (megbújó) Karády küszködik az emlékeivel, elvarratlan szerelmével és természetesen a közelgő véggel. Az elszámolás mindig a múlt felidézésével jár, így megkettőzött szerepben látjuk a művésznőt: megjelenik a színen a fiatalkori énje is, felcsendülnek a legendás Karády-dalok.
A múltból előkerül az apa figurája, a menedzsere figurája, szerelmének, a szintén legendás Ujszászy őrnagynak az alakja, hogy végigélje azt, ami megtörtént velük, és azt, ami megtörténhetett volna.
A cselekmény során nemcsak egy határozott, a karrierjét pontosan és céltudatosan építő színésznő alakja rajzolódik ki, hanem a kételyekkel teli szerelmes nőé, a szüleibe kapaszkodni nem tudó gyereké, a művészvilágban sodródó - és néha el is kallódó - emberé.
Karády Katalin sok fizikai és lelki szenvedés után már csak az örök nyugalomra tért vissza Magyarországra. A darabban szereplő ügynök még rá akarja bírni a visszatérésre, de Karády tudja, hogy akkor volt igazi hőse és legendája ennek az országnak, amikor fiatal volt, szép volt, és a dalait széltében-hosszában énekelte, vele együtt, egy ország.
A(z) Békéscsabai Jókai Színház előadása
Hozzászólások