„Az utak, ahelyett, hogy az élet fontos pontjain találkoznának, elválnak egymástól. A társtalanság, a kapcsolathiány, a megértés és az egymással törődés hiánya a mai kor emberét gyakran olyan erővel sújtja, hogy abból csak tragédiák születhetnek.

Garaczi ámul az ember egyszerre csodálatos és állati természetén. A szorongató világban, ahol megszűnnek az emberi kapcsolatok, az emberek félnek, de mégis egymásba kapaszkodva próbálják megoldani az életüket. A civilizáció ellenünk fordulva, lelkünket-testünket gyötörve ellenségünkké vált. Mintha az öngyilkos civilizáció végnapjait élő család tagjait látnánk. Olyan játék ez, ami a középkori misztériumjátékokhoz hasonló, keserű életérzést fogalmaz meg, a fájdalom, a szorongás, a reménytelenség érzését.” (részlet Simon László kritikájából)