A koreográfus az első világháborús veteránok - egy fokozatosan eltűnő generáció - emlékeinek elhalványulására felfigyelve kezdett dolgozni a darabon. A cím, Lost Action többrétegű: egyrészt az -eltűnt akció közben- jelentést hordozza magában, amely a háborús helyzetek híradásaiban szokott előkerülni. Emellett mint -semmibevesző tett- azokra a mindennapi cselekvésekre is utal, amelyek az idő múlásával elveszítik jelentésüket, hogy csupán mint önkéntelenül felidéződő mozdulatok létezzenek. A színpadon agresszió és fájdalom, küzdelem és nyugalom, érzékiség és közöny vegytiszta érzelmekként kerülnek szembe egymással. A jelképként felbukkanó piros virág, a pipacs a veteránok mementója.
A táncosok szoborcsoportjai pillanatok alatt épülnek, hogy aztán még gyorsabban eltűnjenek. Elillanó nyelven szólnak az elmúlásról, a test múlandságáról. A tánc a jelen, a most kifejezője, és ezáltal az élet tökéletes metaforája. A mozdulat egyből eltűnik a születése pillanatában, bár egy szemvillanásnyi időre kimerevíti a pillanatot. Pite struktúrát és technikát mutat fel. A tánc illékonységának tényével, és ezzel párhuzamba állítva a múlandó fizikai test által keltett asszociációkkal dolgozik. A veszteség és emlékezés központi fogalmak, a zsigeri mozgás és Owen Belton többrétegű hangtájképe pedig csodás duettet alkot.
A Lost Action 2006-ben Alcan Előadóművészeti Díjat (Rio Tinto Alcan Performing Arts Award ) kapott.
A(z) Trafó előadása
Hozzászólások