Frank Wedekind, a fiatal német drámaíró a XIX-XX. század fordulóján egy provokatív, a kor erkölcsi normáihoz és polgári értékrendjéhez képest botrányos történetet vetett papírra. A Lulu-témát először a Pandora szelencéje című drámájában dolgozta fel. Vajon mi adja a Lulu örökkévalóságát? Nyilván különleges stílusa és nyelve is, amely egyszerre társalgó, szellemes, mulatságos, mégis döbbenetesen szókimondó. De a Lulu halhatatlanságának záloga mégis az a bátorság, szenvedélyesség, kérlelhetetlenség, amellyel Wedekind a társadalom repedéseit feltárja. Egy békésnek, szabályosnak tűnő világ mélyén olyan elementáris energiák, vágyak és indulatok lüktetnek, amelyeknek elég egyetlen szikra, s az egész rendszer összeomlik, illetve leleplezi saját hazugságait. Ez a szikra Wedekindnél a címszereplő figurája. Lulu egyszerre angyal és ördög. Vajon hogy lehet az, hogy e mellett a nő mellett minden férfi elpusztul - hol bizarr öngyilkosságban, hol véletlenül, hol gyilkosság áldozataként? Hogy lehet az, hogy ugyanabban a nőben találja meg a megváltóját (és a gyilkosát) az elegáns és gazdag világpolgár, az öregedő hivatalnok, az idealista művész, de a magányos grófnő is?
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások