Amint Babits írja: "Sorsdráma. Szörnyű, barbár mese. Véres és sexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyerekkori borzalmak felkeverése. Hirtelen, képtelen, előretudott, és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek izét érezzük."
Ám túl van a matematikán, a szophoklészi drámaszerkesztés geometrikus architektúráján - ez itt már önmagát író, paranoiás oknyomozó logika.
Oidipusz minden lépését népének királyi szolgálatában lépi. Minél inkább kerüli végzetét, annál biztosabban sodródik feléje. Kikerülhetetlen örvény. Akit behúz az örvény, testében tehetetlen. De a lelke szabad. Szembenéz a legnagyobb szenvedéssel, s magára veszi azt. Nem a halál feloldozását választja, a sorstalanságot, hanem itt és most a közösség minden bűnét, az erkölcsi bomlás pestisét vállalja magára, hogy a közösséget megszabadítsa dögvészben rothadó sorsától.
Az Oidipusz Kolonosban pedig önvakítottan, túl minden látszaton, belső látással - immár függetlenül a külső démoni erőktől -, legyőzve az istenek béklyóit, önmaga korlátjait átlépve, magával viszi a mitikus térbe a pusztulás minden okát. A tisztító viharban már nem a népe boldogságáért aggódó király, s nem az önmaga rejtélyét feszegető ember tűnik el, hanem a Lélek és Bölcsesség Királya - a katharosz: a tiszta. Üzen minden örökjelennek: vállald sorsodat sorsod felett. Igen, ebben a csordaidőben.
A(z) Veszprémi Petőfi Színház előadása
Hozzászólások