Otello

opera, 4 felvonás, 240 perc, 2018.

Szerkeszd te is a Port.hu-t!

Még nincs szavazat!

Légy te az első!

Verdi: Otello - koncertszerű operaelőadás két részben, négy felvonásban (olasz nyelven, magyar felirattal)

Az Aida bemutatója után az ötvennyolc éves Giuseppe Verdi úgy döntött, örökre visszavonul az operaszerzéstől. Giulio Ricordinak és Arrigo Boitónak azonban volt egy szüzséajánlata, amelynek a Shakespeare-rajongó zeneszerző nem tudott ellenállni. Így aztán elkezdődött a hét éven át tartó „Csokoládé-projekt”, amelynek eredményeként, tizenöt év szünet után végre új Verdi-operát mutattak be a milánói Scalában - az Otellót, óriási sikerrel.
Utolsó előtti operájával az olasz operairodalom (egyik) koronázatlan királya művészetének új állomásához érkezett. Korai alkotásai még magukon viselték a kora 19. századi operák jegyeit, de a Rigoletto (1851) és a Traviata (1853) már arról tett tanúbizonyságot, hogy Verdi feszegetni kezdte a forma határait; ha pedig az Aidát (1871) és az Otellót (1887) hasonlítjuk össze, már egészen nyilvánvaló a különbség.
Az Otellóban a komponista szakít a szokásos ária-együttes-, illetve ária-recitativo-formával. A zene egyik drámai pillanatból a másikba vezet; hihetetlen drámai, érzelmi váltásokat elénk tárva jeleníti meg a drámát. Verdi megrázó muzsikájában döbbenetes érzékletességgel bontakozik ki a „fekete” hős tragédiája a tudat és tudatalatti viharos szigetén.

Rendező: Magyar Állami Operaház

Vezényel: Kocsár Balázs

Szereplők:

Aleksandrs Antonenko (Otello)
Rost Andrea (Desdemona)
Kálmándy Mihály (Jago)
Németh Judit (Emilia)
Balczó Péter (Cassio)
Ujvári Gergely (Roderigo)
Egri Sándor (Montano)
Cserhalmi Ferenc (Lodovico)
Zsigmond Géza (Hírnök)

Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara

Hozzászólások

Aleksandrs Antonenko hétfõi Otellója jóvoltából megint egyszer az operai világszínvonal költözött Budapestre, közelebbrõl a Mûvészetek Palotájába; fellépése letaglózó, egyben felemelõ estéje volt a magyar operajátszásnak. Azt kaptam tõle, amit vártam: megrendítõ élményt az operairodalom e rettegett, kevesek által birtokba vehetõ szerepében. A nagyjából koncertszerû elõadáson már Esultatejával meglepetést keltett, nem a színpadi ajtón jött be, a belépõt a közönség nagy részének háta mögött, az elsõ emeleti erkélyrõl énekelte el. Remekbe szabott volt a szerelmi kettõs, a bosszú-duett, a szólók: szívbemarkoló a Dio! Mi potevi scagliar és a finálé Niun mi tema-búcsúja. A kendõ-tercettben nem láttam, elbújtatták valahová, de jelenléte szinte tapintható volt. Hangja comme il faut és ahogy mondani szokás: minden regiszterében kiegyenlített, fényes, úgyszólván korlátlan erejû hõstenor, amely könnyedén szól át a színpadra ültetett hatalmas zenekar tuttiján és mögül, ugyanakkor képes a dinamikai árnyalásra is, ami Otellóknak nem mindig sikerül. Az õ pianóit nem éreztem olyannak mint amikor egy lecsavart forte szól. Õsrobbanás volt Antonenkóé, ha ez nem is érte váratlanul a pályafutását valamennyire ismerõket. Õsrobbanás olyasvalakitõl, akinek én bizony nem mernék a fejére lépni (mint teszi azt Jago)...attól tarthatnék, még ájult állapotában is leharaphatja a lábam.

Mellette, egy tenor-opera tökéletes fõszereplõje mellett nem volt könnyû érvényesülni. Kálmándy Mihály is a nagy hangok büszke birtokosa, ez most különösen jól jött neki, tekintve, hogy -mint már említettem- a zenekar a színpadon s nem árokba süllyesztve ült. Jago szólószámait kellõ hitelességgel és hangerõvel adta elõ, az Álomelbeszélésben szép pianókat hallottunk tõle, a bosszúduettben felnõtt partnere mellé. Hangjával Jago tudott lenni, színpadi rendezés, játék nélkül is. Rost Andrea zajos közönségsikerét nem éreztem teljes mértékben indokoltnak. A szerelmi kettõsben Antonenko szinte magához emelte, együttesük szépre, ihletettre sikerült, a két középsõ felvonásban, ahol Desdemona szerepe amúgy is elég vázlatos, a mûvésznõ hangja és személyisége nekem valahogy elsikkadt. A várva-várt Fûzfadalt és Ave Mariát kellõ koncentráltsággal, meghatóan adta elõ, de paradox módon itt éreztem leginkább, nem drámai szoprán õ, nem volt az és most sem az: szép pianói vannak, hangja \"fent\" kissé vékony, közép- és fõként mély regisztere -ha van- alig hallható vagy forszírozott, tegnap este legalábbis ez volt a helyzet. Neki volt a legkevesebb esélye arra, hogy az együttesekben, fõleg a III. felvonás fináléjában hangja átjöjjön a zenekar mögül, ahová a szólistákat, megkockáztatom: nem túl szerencsés ötlettel állították. Balczó Péter Cassióként megfelelõ volt ismeretesen hálátlan szerepében, Németh Judit vokális problémáit sajnos Emília rövid szólamában sem lehetett nem észrevenni. A comprimario szereplõk közül a Lodovicót éneklõ Cserhalmi Ferencet említeném külön. Montanót Egri Sándor, Roderigót Ujvári Gergely, a Hírnököt Zsigmond Géza szólaltatta meg.

Méltó társa volt a nagy tenorprodukciónak Kocsár Balázs vezényletével a társ-fõszereplõvé elõlépett, színpadon ülõ Operazenekar -a III. felvonásban a térhatás kedvéért az I. emeleten kétoldalt és a II. emeleten középen elhelyezett rézfúvós fanfárokkal- és az Operaház Énekkara (betanító: Csiki Gábor) is a tõle joggal elvárt és jó ideje megszokott magas színvonalon abszolválta súlyos szólamát. Az Operaház Gyermekkara (betanító: Hajzer Nikolett) egyenruhában kissé iskolásan, de szépen adta elõ a T\'offriamo il giglio-dalocskát.

Visszavárjuk Antonenkót, minél hamarabb, pályája csúcséveiben, más szerep(ek)ben is.

Válasz

Még nincs szavazat!

Légy te az első!