Fehér Ferenc pőresége világít. Fölhúzza vállait, el-tű-nik a nyaka, törzse előredől, mozgatja a hátizmait, keze a háta mögött. Akár egy testi-szellemi fejlődésében megrekedt lény. Nincs "társadalmi azonossága". "Elő-em-ber", aki gigászi küzdelmet vív, hogy kiegyenesedjék, és megtegye az első, bizonytalan lépéseket. Egyik kézzel megtámasztott fej; kinyújtott, majd az ölbe visszarántott láb. Pózok-gesztusok, melyek egyszerre idézik föl az antik görög-római szobrok héroszait-férfiszépségeit, a Michelangelo-freskók istenembereit, a mozgásukban is korlátozott fogyatékkal élőket és a középkori Krisztus-ábrázolásokat. Mindezek - csakúgy, mint a rendszeresen visszaköszönő, ismétlődő, mimetikus mozdulatsorok - Fehér védjegyei. Mindazonáltal a Sirzamanze egyértelműen analóg a 2003-as, Kaspar Hauser ihlette Kaspar-variációkkal, annak továbbgondolásával, az Exittel és a 2005-ös Emberkönyvvel. Utób-bi-val ellentétben azonban: a rejtélyes hangzású, szakrális mű fejlődéstörténet. Fehér egyszerre áldozat, meg-nyomorított véglény, leigázhatatlan túlélő. Bice-bóca- sága, testének rázkódása, remegése, ahogyan térdre ereszkedik, miközben mintha élelmet keresne: mind az emberi (sic!) - nem pedig a "civilizált" - létért folyta-tott, rettentő erőfeszítések. Míg a 2004-es Medusa piercingben a torzszülöttből számítógépes játékok megtörhetetlen hőse, a Message-ben pedig hivatásos tömeggyilkossá válik, a Sirza-man-zéban, végül: ecce homo.
Simon Judit: anya, társ, szerető, totem, idol, archetípus. Nem a szenvedélyek vezérlik, hanem a tökéletes odaadás. Mint aki már mindenről - így a saját akaratáról is - lemondott, mindent eleresztett. Közönyösen falja a fémtálból a spagettit; egy váratlan pillanatban láttatni engedi vállait, kibukkan a fanszőrzete ? hagyja, hogy bekebelezze a férfi." (Horeczky Krisztina: Mellékdal, Sirzamanze)
A(z) MU Színház előadása
Hozzászólások