"Nagykunságban itt-ott idősebb atyafiak a szív betegségeit "szívelégedetlenségnek" mondják. E szóalkotás szerint a szív olykor elégedetlen. Nem csak elégtelen. Akár gazdájától függetlenül is az. A gazda még poharazva-pipázva barátok közt bólogat, a szív, bent, egymagában már a fejit csóválja.
A tatár kánokat, keresztény királyokat szolgáló kun embernek - idegen földön - lehetett baja elég. Pásztorságban, katonaságban, örök futásban testét füvekkel, szívét-lelkét dalaival gyógyítgatta. Megállás nélkül. Majd tapasztott, meszelt, templomot emelt, harangozott, tíz gyerekkel kapaszkodott a tájba. Aztán megadta Attamaz (Atyánk), hogy Magyarország földjén a gyógyvizet is megismerje. Nyugdíjas hollandok, vidám németek közt egy-egy régi öregje ma is fürdik a jó bereki hővízben szívesen. Biciklijét büféhez támasztja előbb. Időz. Prüszkölve mos arcot. Lassan a forró vízbe merül. Amit dúdol szomorkás, de a szive örül.
Kedves Kíváncsi! Hajolj közelebb hozzá, hátha ükunokája annak a szekeres kunnak, aki egyszer bécsi hadmérnököt is hordozott a határban!
Jött az idő, alföldi nagy eső. Eresz, fa nem mutatá magát. Szekeres a lovait megállítá, ingét-gatyáját leveté, süvegébe hajtogatá, ruhával telt süvegét fejébe húzá, amúgy, minden öltözet nélkül az útszél napmeleg vizébe űle. Tornyos süvege vala kinn, meg a fejibűl valami. Idő elvonúla. Megázott bécsi a parókáját sárba veté, magátúl azt megvoná. Kun a vízbűl kiálla. Süvege alól száraz ruháját magára ölté. Szekérbakra emelkedvén lovai közé csapva felhangon monda: Gyí! Haza!"
A(z) Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások