„Hol van az a törvény, melynek lélektelen eszközként kell alávetni magam, s nem szabad
emberként?” – kérdi Fülöp herceg a dráma elején. Yvonne-nal való találkozása után a trónörökös
úgy érzi, fel kell lázadnia minden konvenció ellen. Szabadságvágya a társadalmi normák
kötöttségein túl az ösztönök és az emberi természet korlátait is feszegeti. Eljegyzi Yvonne-t, aki
így bekerül a királyi udvarba, s ettől kezdve a próbakő szerepét játssza: Yvonne-hoz fűződő
kapcsolatában a történet valamennyi szereplőjének felelnie kell a Fülöp által feltett kérdésre.
Yvonne néma jelenléte katalizátorként hat. Szerepe nem egyéb, mint egy színpadi séma
megtestesülése. Yvonne mint drámai alak nem létezik, csak mint szerep.
Gombrowicz hőseinek alapvető, belülről fakadó igyekezete: mindenáron megtalálni egymást.
„Szükségem van az emberekre. Nem azért, hogy szót értsek velük. Csupán azért, hogy életjelt
adjanak.”- írja. Hősei azonban nem értenek szót - nem képesek rá -, csupán „életjelt” adnak
egymásnak: így lesz az Yvonne az életről gondolkodó drámai látomás, nyelvi vegyület…
Gombrowicz számára a mű befogadójának különös jelentősége van, legfőbb fórumnak tekinti: a
kezdetektől fokozott érdeklődést tanúsít a narrátor és a közönsége közti sajátos kapcsolat iránt.
Ha a modern művészet fő törekvése - mint Susan Sontag állítja-, hogy „túljusson a
pszichológián”, akkor ez Gombrowiczra föltétlen érvényes, s e vonatkozásban némileg
rokonítható az antiszínház képviselőivel. Mint író azokra a civilizációs sémákra hivatkozik
formaként, melyek a nézők tudatában élnek: Gombrowiczot a néző tudati „megrázkódtatása”
érdekli.
(Pályi András)

Mozdulatszobrászok: Erőss Brigitta, Jáger Simon
Kreatív producer: Huszár Sylvia

A(z) Maladype Színház előadása