Barabás Lőrinc a jazz, és egyáltalán a zene lényegét, mintegy kvintesszenciáját kívánja életre kelteni muzsikálásaiban, ahol az együttzenélés a rögtönzés csodájával úgy találkozik, és úgy találkoztatja azt a közönségével is, mint ahogyan a mesterek egykor a harlemi Apolloban, a jazz fénykorában a legnagyobbak hajnalig tartó jamm-sessionjeiken: lazának tűnik az, ahogyan fűzi társaival a zene szövetét, de azt éppencsak annyira engedi, hogy a kreatív energiák kibontakozhassanak, egy-egy téma és hangulat minden oldaláról megmutatkozhasson, mert ugyanakkor szigorú is a zenéjük, olyan értelemben, hogy minden pillanatban történik valami lényegi és erős, legyen az Barabás egy-egy vad felívelése, vagy átvezető készülődése, állítása szárnyaltató effektjén, miközben a prímet átveszi egy ritmikus felpörgetés, basszusszólam variáció vagy egyéb, a lényeg, hogy a dolog minél mélyebbről hozza elő azt, ami bent van, a szenvedélyt, a lüktető erőt, az életkedvet vagy éppen a bút azzal a zseniális tudással és bölcsességgel, amellyel egy nagy muzsikus úgy tud játszani és mindvégig szárnyalni, hogy egy lépésre megálljon az őrület kapuja előtt, hogy a legmagasabb hőfokon, a játékos kalandozás sűrűjében maradjon minél tovább, s szárnyaltassa ezáltal valamennyi hallgatóját is.

Barabás Lőrinc - trombita
Cséry Zoltán - billentyűk
Herr Attila - basszusgitár
Nagy Zsolt - dob