Ezen a héten egy nehezen átrágható könyvet olvastam, Kim Sterelny idén, Oxfordban megjelent kötetét arról, miként bomlott fel az emberi együttélés majd' 300 ezer éven át tartó békéje, és hogyan alakultak ki a társadalmi egyenlőtlenségek.
Mennyit ér a Föld?
Többféleképpen meg lehet közelíteni a kérdést. Egy megfejtés nyilván azt világítaná meg, mennyi pénz van a világon. Erre nem egyszerű a válasz, és függ attól is, hogy hozzászámoljuk-e a kriptovalutát, az arany- és ezüsttartalékokat. A világ összes országának megfogható, fizikai valutái egy becslés szerint 36,8 billió dollárt tesznek ki. Ha hozzávesszük a számlákon tárolt pénzeket, már 90,4 billiónál járunk, a befektetésekkel együtt pedig minimum 544 billió, de akár 1,2 billiárd is lehet.
A fenti kérdést persze értelmezhetjük úgy is, hogy mennyit ér maga a bolygó? Erre is van megfejtés. A természeti kincseket felbecsülve Greg Laughlin asztrofizikus szerint a Föld értéke 5 billiárd dollár, ami így fest leírva: 5 000 000 000 000 000. (Laughlin kiszámolta azt is, mennyit ér a Mars: nem sokkal többet, mint egy használt autó, 16 ezer dollárt. A Vénuszt kifejezetten mostohán becsülte fel, szerinte nem ér többet egyetlen centnél. Erősen vitatható, de a szén-dioxid légkör, úgy tűnik, ennyit ér: mi meg nem ezzel pumpáljuk tele a Földünket épp?)
Miközben a Föld lakossága kevesebb mint ötven év alatt duplájára nőtt, és a világ leggazdagabbjai már érzékelhetően a bolygó legjobb élőhelyei felé gravitálnak a túlnépesedés és a klímaválság elől, egyre gyakrabban tűnik fel a gondolat a közbeszédben is, miszerint
az emberiség az új évezredre minden korábbinál szélsőségesebben osztozik meg a vagyonán.
Igazságtalanul, mondhatnánk. Az Oxfam.org statisztikái szerint a Föld lakóinak fele kevesebb mint 5,5 dollárból él naponta, a leggazdagabb 1%-nak (79 millió embernek) pedig kétszer annyi pénze van, mint a legszegényebb 6,9 milliárdnak. Ezek a gazdagok nem sokat tesznek vissza a közösbe: az adók mindössze 4%-a (1 dollárból 4 cent) érint vagyont, a szupergazdagok pedig különféle fogásokkal az adóterhek 30%-a alól kibújnak.
Miközben nyilvánvaló, hogy a fenti 1,2 billiárdos érték nem létezne, ha nem a kapitalizmus kőkemény törvényei szerint működnénk, az is egyértelmű, hogy nem sok ötletünk van, hogyan osszuk el a pénzt egymás között kicsit emberségesebben.
Azt gondolhatnánk, az emberi civilizációnak legbelső lényege az egyenlőtlenség, főleg az utóbbi években ez az egyenlőtlenség csak tovább nőtt (tavaly március óta a világ 10 legvagyonosabb embere 540 milliárd dollárral lett még gazdagabb). Ennek éppen ellenkezőjét gondolja Kim Sterelny (1950-) ausztrál filozófusprofesszor, aki évtizedek óta kutatja az emberi társadalmak fejlődését a nyelvtudomány, az evolúciós biológia és a pszichológia segítségével, idei könyvében (The Pleistocene Social Contract) pedig azt vizsgálja, milyen folyamatok vezettek odáig, hogy az emberi közösségekben megjelent az egyenlőtlenség.
Ez Sterelny szerint viszonylag új: az emberi faj (a Homo antecessorrral kezdődően) 300 ezer éve él a bolygón, és legjobb tudomásunk szerint mintegy 290 ezer évig szerényebben, de egyenlőbben éltünk.
A vándorló közösségek különbözőek voltak a Föld minden pontján: máshogy éltek az ausztrál sivatagban és máshogy a sarkvidékeken vagy a kongói őserdőkben. De a társadalmi szerkezet meglepően hasonló volt, antropológusok szerint a törzseket vének irányították, de nem politikai hatalommal, a felnőtt férfiak felett nem volt autoritás, öröklődő uralkodói címekről pedig végképp nem volt szó. A nemek közötti különbségeket árnyalja, hogy a nők megbecsültek és önállók voltak. Sterelny a könyvében Marshall Sahlins paradigmaváltó munkáját idézi (The Original Affluent Society), amely szerint a vándorló közösségeknek jó életük volt, napi pár órával megszerezték a szükséges élelmet, könnyen elhárították a természeti veszélyeket és nem betegeskedtek. Sterelny szerint ezek a közösségek abban az éghajlati és történelem előtti környezetben elsősorban azért maradtak fenn hosszú időn át, mert kifejezetten törekedtek arra, hogy egyenlően osztozzanak meg a javakon.
Mi történt?
A filozófus természetesen sokat ír a mezőgazdálkodás számlájára: mihelyst az ember – nagyjából 12 ezer évvel ezelőtt, a holocén korban – képessé vált tárolni az élelmet,
megnyílt az út a felhalmozás, ezáltal pedig a további egyenlőtlenségek felé.
Miközben a vadászat sok esetben múlik a szerencsén – ezért a vándorlók szívesebben osztozkodtak, mert mi van, ha jövő héten ők lesznek „ügyetlen” vadászok –, a farmerek kiszámíthatóbb életet építettek ki: aki szorgalmasan vetett, annak, akár a mesebeli hangyának, nem kellett félnie a hideg téltől. Sterelny szerint ekkor a korábbi bizalmon és bensőségen alapuló viszonyok helyett előtérbe került a gazdasági függés (a gazdák szolgákat, munkásokat fogadtak), megjelent a felesleg, amely státuszért és megbecsültségért folyó versenyre ösztökélte a termelőket.
Sterelny leszögezi: egyenlőségpárti közösségekből nem lesz csettintésre elituralta, államilag strukturált társadalom. Ez egy lépcsőzetes folyamat, az elején egy-egy karizmatikus egyén kiemelkedésével kezdődik, aki vagyont és tekintélyt mutat fel.
A tekintélyhez aztán lassan katonai és politikai erő társul, valamint az információ uralma, az egyén pedig gyengül az autoritás javára. A vándorló törzsek Sterelny szerint ekkor „klánokká” alakulnak, amelyet hiedelmek és mítoszok tartanak össze. Ekkor jelenik meg a háborúzás gyakorlata, amelyhez elit szükséges, akik harcra mozgósítják embereiket.
A korábbi, összetartó közösségek erózióját meggyorsítja a rivális „Nagy Emberek” megjelenése, valamint a vallásos rituálék „kisajátítása”. A vallást valószínűleg már tízezer évvel ezelőtt is politikai haszonszerzésre használta az elit, ezt egy melanéz példa élénken világítja meg (Kent Flannery és Joyce Marcus antropológus-archeológusok találata): a Salamon-szigeteken élő törzs vagyonosodó tagja nem csupán rituális szentélyt építtetett a faluban, hanem szövetséget is kötött disznóvér ivó démonnal. Az eredmény? Még nagyobb tisztelete lett, és nagyobb vagyon áramlott hozzá.
Az együttműködésen alapuló, nem hierarchikus pleisztocén kor elmúlt, legfőbb tanulsága azonban, hogy az egyenlőségi közösségek nem ellentétesek az emberi természettel – ha egyáltalán van ilyen – egyedfejlődésünk nagyon nagy részében egyenlőképpen éltünk.
Könyve zárófejezetében Kim Sterelny óvatos vaskos tanulságokat levonni. Kár, pedig a gondolatai jóval izgalmasabbak, mint amilyen szárazon és unalmasan tálalja őket. Bírtam volna, ha nyíltan kimondaná, hogy haver, azt akarom, hogy példát vegyél egy kicsit a síkagyú Homo antecessorról, aki még csak előember volt, nem is mindegyik antropológus sorolja az emberek közé, de ez most mindegy. Egy valamit jobban csinált: nem volt önző szemétláda, mint te. Mert a filozófus, csendes naivitással, végülis ezt szeretné elhinni, hogy tudunk még visszavenni 10 ezer év begyöpösödött hierarchiáiból és önzéséből.
Én elég izgága vagyok, szóval bejött ez az izgága és naiv gondolat. Meg is néztem ezt az előembert magamnak, 3D grafikák és viaszbábuk segítségével a szemükbe is belenézhetünk. Lehet, hogy tényleg ilyen szimpik voltak?
Miközben a holocén korban a Föld erőforrásai bőségesen rendelkezésre álltak a mezőgazdasági munkához, az éghajlat pedig kiszámítható éveket hozott a gazdáknak, ma mindennek ellenkezőjét tapasztaljuk: a Föld klímája egyre kiszámíthatatlanabb, a társadalmi szövet repedezik. A legújabb technológiai vívmányok, amelyektől azt vártuk, hogy az alulról jövő kezdeményezéseket erősítik, még erősebbé tették a szűk elitet. Fenn kell maradnunk egy olyan környezetben, amelybe nem teljesen illünk be. Elintézni, hogy Gaia istennő ne sorvassza el legintelligensebb teremtményét, az embert, akik tízezer éve szívják egymás vérét azzal a sok eszükkel.
Mert, hát ez van. A levegőbe szállunk, az űrbe utazunk, sejtkutatást végzünk, agyműtétet és apró kütyüket szerkesztünk, amiben benne van az egész világ. De közben erdőket irtunk, gázokkal mérgezzük a levegőnket, idegmérgekkel tartósítjuk az élelmiszereinket és véget nem érően bömbölő tévécsatornákat nézünk, pedig lenne jobb dolgunk.
