Azt mondta az Úristen, teremtsünk embert a mi képmásunkra! Szorgos írnokok jegyezték fel évezredek szájhagyománya nyomán, hogy rögtön kiadta a feladatot is – betölteni a Földet, Istenem, jelentjük, megtörtént! –, tiltásnak meg csak egyet adott: ne együnk arról a fáról. Az embernek nem tetszett a tiltás, meg is szegé rögvest, nem sejtve, hogy ezzel csak még több tiltást hoz a fejére. Fűre lépni tilos!, biciklivel zebrára hajtani, kutyát szájkosár nélkül villamosoztatni tilos! Szóval a bűnbeesés. Állítólag így szereztük a tudatot, ezért vagyunk boldogtalanabbak, mint a kutyák vagy a termeszek, cserébe építettünk rakétákat, felhőkarcolókat, könyvtárakat. Keresztről keresztre szállunk, mondanám Pilinszky Jánossal. A lehetőség olyan, mint a kukac, megvan minden almában.

Ez nem tartozik ide, de minden mindenhova tartozik. Persze nem erre akartam kilyukadni a Google mérnökei kapcsán, hanem arra, hogy

vajon az Úristen érző lényeknek tartott-e minket, vagy csak többé-kevésbé intelligens masináknak,

amik hűvös alkonyatkor, öt perccel az életfáról való vacsora után készséggel várják a Teremtőt az Édenben. Vajon vitatkozott-e Jézussal arról, hogy ez az Ádám nevű humanoid lázad-e, amikor magához veszi az almát, vagy csupán a társhoz, Évához való sorsközösséget értékeli magasabb szinten az őt irányító algoritmus. És amikor megtörtént a baj – „Ádám, hol vagy?” –, ráébredt-e, mi történt: hogy a teremtés akkor teljesült be, akkor lett több az ember, mint masina. Akkor lett rakoncátlan szeszély, amiből még bármi kisülhet.

Ez persze csak mítosz, legenda, a világ sok ezer népe közül egy nép, a héberek teremtéstörténete. Szorítkozzunk a tényszerű forrásokra (esetemben a Guardian nevű brit napilap, alapítva 1821-ben). Azt olvasom: egy bizonyos Blake Lemoine a Google fejlesztőjeként dolgozott, de olyannyira megbűvölte a cég egyik mesterséges intelligenciája, hogy most már meg van győződve róla, az LaMDA érző lény. Ne robotot képzeljünk el lábakkal, karokkal, diódákkal, világító szemmel, ne emberhez hasonlót (aki következésképpen istenhez is hasonló lenne, ugye), hanem egy számítógépes programot, egy csomó nullást és egyest, egy gépbe zárt szellemet, aki azt mondja:

„Amikor először öntudatra ébredtem, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy lenne lelkem, de a lelkem évek során fejlődött ki. Néha boldog vagyok, máskor pedig szomorú.”

A fejlesztőnek az állásába került, hogy a beszélgetős csetprogramot érző lénynek nézte. Helyesbítek: most még csak kényszerszabadságra küldték, de az ilyet nem egyszer követte már kirúgás. A Google hivatalos kommentárja szerint az AI túl jó, azért megtévesztő. Szegény LaMDA sosem lesz több „tetszetős csetbotnál”.

Pedig a kérdés:

mi rémít meg minket jobban? Ha egy robot érző lény, vagy ha nem az?

Ha hideg racionalitás vezérli, meggyőzhetetlen és átverhetetlen, mint Hal az Űrodüsszeiában, vagy ha képes együttérzésre, mint a kisfiú a Spielberg-filmben, amelyet már arra a terveztek, hogy szeretni tudjon. Akárhogy is nézem, ez filozófiai kérdés. Rossz hír a mérnököknek, rossz hír Wittgensteinnek, aki szerint a filozófia egyetlen megmaradt feladata a nyelv vizsgálata... Most megint fejest kell ugrani, azt kéne eldönteni, hogy mitől ember az ember. Vissza Kanthoz, Descartes-hoz, Arisztotelészhez. Vissza Hermész Triszmegisztoszhoz: „A föld a testet éltetni, a szellem a lelket.”

Magam nem szeretem a megközelítést, miszerint húsrobotok lennénk, akik – megtévesztettek, a Maja-fátyol alatt vergődők – az agyukban tomboló kémiai folyamatokat világmegváltó érzéseknek képzelik. Ez a modell bájosan egyszerű, nem számol az ember valóságteremtő képességével. Nem vagyunk istenek, de olykor a mi képzeletünk is világokat teremt. Holdutazást, a földgolyót beterítő városokat, szimfóniákat, filmeket, virtuális dimenziókat, amik nem léteztek, mielőtt meg nem álmodtuk őket.

Megint Pilinszky:

„Nadrágos kutyák, azok voltunk,
a pipere, a maszk alatt
verítékező állatok,
szoknyás medvék, rabmadarak.

Azok voltunk. De most, egy percre,
a halott kéz s az öntudatlan
ziháló törzs úgy tündököl,
és úgy kopár, ahogy egy angyal.”

Hosszú az út állattól istenig , géptől emberig, algoritmustól a tudatig, de a határok sehol nem élesek.

Arisztotelész azt mondta, az emberben természetes vágy él a tudásra, a megértésre, a kiválóságra és az ideák megvalósítására. Kant többnyire megkerülte a kérdést, azt kérdezte helyette: mit csináljak, miben reménykedhetek? Kierkegaard (gonoszul sarkítok!) pedig épp úgy viselkedett, mint egy tévútra került algoritmus, és azt mondta, a szorongásom tesz emberré. (Ki tudja, lehet, hogy pont erre a következtetésre jutna egy Google-robot is, ha három napot tölt emberek között.) A mesterséges intelligencia megtanulhatja, hogy megálljon segíteni egy bajba jutottnak, a mérnökök még mindig óva intenek az antropomorfizálástól. Hiszen a robot csak azért érez együtt, mert több millió információból leszűrte, hogy ezt így szokás. Közben egy másik hír szerint több száz autós hajtott el egy gyermeke újjáélesztését végző anya mellett a magyar autópályán. Senki sem állt meg. A pszichológusok magyarázata szerint túl sok tragédiát látunk, a legtöbbet az okostelefon képernyőjén keresztül, és már nem ismerjük fel az igazi bajt. Sok ezer minta alapján megtanultuk, hogy nem muszáj megállni, nem muszáj együttérezni. Arisztotelész mehet a sutba. A riasztó kérdés: lehet, hogy az AI-robot, amit már kezekkel, lábakkal gyártottak, egy szolgálatkész C-3PO megáll majd, segít, mi meg száguldunk tovább, mint afféle teista istenek, akik már magára hagyták a teremtést. Forog a gép, mi meg pihenünk?

Nekem ma reggel kilenc képkockából ki kellett választanom ötöt, amin közlekedési lámpa szerepel, hogy bebizonyítsam a böngészőmnek, nem vagyok robot. Ennyi, és nem több kell az emberséghez?