A Modern idők emlékezetes jelenetében Charlie Chaplin kefebajszos csavargóját benyeli a gyári szalag, és miközben a hatalmas fogaskerekek között tévelyeg, olykor-olykor egy-egy csavart is megszorít a kezében lévő fogóval. Az esetlen munkás reménytelen küzdelme az egyre embertelenebb munkával azóta sem jelent meg világosabban a mozi történetében, de alighanem bonyolultabb példázatokra van szükségünk, ha a kapitalizmus kritikáját akarjuk megfogalmazni az egyre komplexebb világban.

Az antikapitalista érzület nem új a filmművészetben: Jean-Luc Godard a polgári társadalom mértéktelenségét ábrázolta a Hétvége című filmben, A lovakat lelövik, ugye? című alkotásban Sydney Pollack azt mutatja be, hogyan válik látványosság az emberi szenvedésből, amikor a pénz az úr. Martin Scorsese igencsak félreértett filmje, A Wall Street farkasa moralitástörténet, csak hát sok fiatal férfi inkább példaképet, mintsem elrettentő példázatot lát Jordan Belfortban.

Az utóbbi években a fogyasztói társadalmat és az egyenlőtlenségeket bíráló mozikkal nagyot lehetett szakítani a pénztáraknál.

Az Élősködők című filmben az író-rendező, Boon Joon Ho a dél-koreai társadalmi berendezkedés végtelen igazságtalanságairól és feszültségeiről mesélt fekete komédiát. Aztán jött a Squid Game című klausztrofób történet egy gyilkos vetélkedőről, amelynek elkeseredett versenyzői hatalmas vagyonért versengnek – életre-halálra. Úgy tűnhet, ha valaki elmesél egy történetet arról, milyen átkozott a gazdagokra és szegényekre szakadó világ, hozzávágnak pár millió dollárt.

Vagy legalább hozzávágnának. A Los Angeles Times arról ír, hogy a Squid Game mintegy 900 millió dollárt termelt a Netflixnek – miközben mindössze 21 millióból készült –, de

a show kitalálója és rendezője, Hwang Dong-hyuk pénzügyi problémákkal küzd.

A szerződése szerint csak egyszeri honoráriumra tarthatott igényt, a profitból nem részesült, ráadásul nem csak a sorozatot, hanem magát a koncepciót is eladta a streamingvállalatnak, amely azóta élőszereplős valóságshow-t rendezett a filmbeli vetélkedő nyomán. Miközben készül a sorozat második évada, a koreai színészszakszervezet tárgyalni akart a Netflixszel a munkakörülmények javításáról és a fizetések emeléséről, de hiába történt mindez az amerikai írósztrájk idején, a stúdió részéről senki nem volt hajlandó asztalhoz ülni velük. Pedig csak azt akarták, hogy keressenek annyit, amennyit egy amerikai színész keres. Miért is ne? A platform felhasználóinak 60 százaléka néz koreai alkotásokat, a Netflix pedig úgy tervezi, a következő négy évben további 2,5 milliárd dollárt fektet koreai produkciókba.

Hwang Dong-hyuk pedig végignézheti, ahogy saját alkotásából mém, látványosság, profit lesz. A show készítése saját maga számára is olyan volt, mint az a kegyetlen vetélkedő, tíz évig tervezte, a forgatás pedig olyan stresszes volt, hogy hat fogát elveszítette az idő alatt. Második évadot sosem csinált volna, hiszen az elsővel mindent elmondott, amit el kellett. Most viszont a példázatból spektákulumot csinál egy amerikai cégnek.

Pedig – ha még emlékeznek rá a nézők – a Squid Game első évadában a játékokon szórakozó milliárdosok mind amerikai akcentussal beszéltek, és közönyösek voltak az ázsiaiak szenvedésére: az író nyilvánvalóan arról beszélt, hogyan használta ki a nyugati nagyhatalom a nyugati utat választó keleti országot. Az erről szóló sorozat forgalmazóját pedig ugyancsak nem érdekli más, mint a profit.

A kapitalizmust kritizálni kúl, és minden, ami kúl, pénzzé tehető.

Az elmúlt években A menü és a Saltburn is a gazdagok és szegények harcáról szólt. A szomorúság háromszögét látva a tévénézőt legfeljebb a káröröm tölthette el, hogy a dúsgazdagok hiába urizálnak, azért szánalmasak, és még a tengeribetegségre sem immunisak. (A rendező, Ruben Östlund  az utolsó képkockákon elvágta a sztorit, mintha azt mondaná, megfejtése neki sincsen.) Az olvasott nézőnek pedig Guy Debord axiómája jut eszébe, aki elsőként írt arról, hogy a hamis értékeken alapuló fogyasztói társadalomban a bírálatból is látványosság lesz, az igazság végsősoron a gépezet részévé válik:

„Egy valóságosan a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata.”

De ez ne legyen a mi problémánk: mi csak egy jó filmet akarunk.