Biztos sokan látták azt a videót, amiben Will Smith spagettit eszik. A különlegessége mindössze annyi, hogy a képsorokat mesterséges intelligencia komponálta. És jó nagyokat lehet rajta röhögni.

Aztán ott van a sörreklám, ami annyira ötlettelen, hogy ha egy hús-vér PR-guru munkája volna, azonnyomban kirúgnák egy jobb csapatból. Nem beszélve arról, hogy a jelek szerint a szoftver nem tud mit kezdeni az evés-ivás emberi mozdulataival. Ez a rövid mozgókép leginkább abszurd rémálomra emlékeztet.

Annál jobban sikerült egy képzeletbeli Star Wars-epizód előzetese, ami Wes Anderson képi stílusában fogant. A fickó, aki közzétette a videót, azt állítja, hogy az előzetes vázlataitól kezdve a sztorin át a képi megvalósításig mindent mesterséges intelligencia végzett el. Szkeptikus vagyok, gyanúm szerint jóval többet igazított rajta az ember, mint amennyit bevall – az Owen Wilson-féle „Wow!”-felkiáltás Darth Vader szájából különösen vicces –, de meg kell adni, hogy igen jól sikerült. Ráadásul a mindössze 39 ezer feliratkozóval rendelkező csatornán már kapott 1,7 millió megtekintést. Akár le is gyárthatnák. Néznénk!

A fiatalabb Russo-testvér, Joe Russo, a Bosszúállók rendezője azt mondta a napokban, hogy két éven belül AI-generálta filmeket nézhetünk majd a moziban.

„Hazamehetsz, és azt mondhatod a streamingszolgáltatóra telepített mesterséges intelligenciának: Egy filmet szeretnék, amiben az én és Marilyn Monroe fotorealisztikus alakmása szerepel. Legyen mondjuk romantikus komédia, mert nehéz napom volt.”

Joe Russo szerint nemcsak Marilyn Monroe-val lehet románcunk, az új technológia arra is lehetőséget teremt, hogy szuperhős váljék belőlünk: például Dr. Strange arca helyett a sajátunk kerüljön a képernyőre. Hagyjuk is most, mennyire nárcisztikus ez a fantázia! Az AI fejlődése szédítően gyorsan történik, annyira, hogy még a hozzáértők is aggódnak miatta;

még el is hiszem Russónak, hogy Tony Curtis helyett hamarosan én feszíthetek Marilyn Monroe oldalán.

Russo kijelentése nyomán többen ellenérzéseknek és kifogásoknak adtak hangot. Calum Russell, a Far Out szakírója szerint az AI-generálta filmek soha nem lesznek érdekesek, mert ha az alkotás mögött nincsen arc, személyiség vagy alkotói szándék, nem nyűgözi le a befogadót. A Collider kolumnistája úgy véli, hogy az AI soha nem fogja helyettesíteni a humán erőforrást a kreatíviparban, részint azért, mert a hibáink tesznek emberivé és azonosulhatóvá minket: „A legnagyobb rendezők, akár Steven Spielberg vagy Agnès Varda és mindenki más, megtapasztalták, hogy a véletlen defektek milyen áldásos hatásúak tudnak lenni.” Legfőbb érve neki is az, hogy senki nem vágyik az AI-kontenre:

„Ha a történeteket és a kreatív folyamatokat a mesterséges intelligenciára bízzuk, azzal megfosztjuk a művészeket az önkifejezés lehetőségétől, a közönséget pedig a valóban elkápráztató műalkotások élvezetétől.”

A technológiaszkeptikusokat is lehet cáfolni. Valószínűbb, hogy a mesterséges intelligenciát hamarabb használják CGI-képalkotáshoz, mint forgatókönyvírásra. Nem szükséges felépíteni a Ben Hur arénáját és a Moulin Rouge! neves elefántszobrát sem, de a szintén rendkívül költséges animációra sem kell költeni, ha abban jártas szakemberek a megfelelő promptokkal el tudják látni az AI-t. Abban sem vagyok biztos, hogy valóban a hibák teszik emberivé a filmeket – és hát az AI is bőven vét hibákat, a cikk elején szereplő Will Smith-videónál nem is kell messzebbre menni. Az egyes műalkotások köré épült legendák sokat dobnak a befogadói élményen, az pedig külön élmény, ha a néző egy-egy író, rendező személyes fejlődését is végigkísérheti a filmek nyomán – például Scorsese felfogását a bűnről, büntetésről és a kereszténységről.

Nem szeretnék szkeptikus lenni azokkal a távlatokkal szemben, amit a mesterséges intelligencia nyújt. Nincs kétségem afelől, hogy előbb-utóbb az AI képes lesz rendesen megrajzolni, hogyan eszik spagettit Will Smith.

Inkább az nyugtalanít: mi lesz velünk, ha a történetmesélés jogát átadjuk a gépezetnek?

Az emberi lét fundamentumai, vágyaink, ösztöneink, akaratunk és érzéseink azon alapulnak, hogy élünk és meghalunk: vágyjuk az életet, a haláltól félünk, szeretnénk utódokat nemzeni és biztonságban élni, szeretnénk megosztani valakivel magunkat.

A mesterséges intelligenciának, akkor is, ha az emberi tudásanyagból tanul, ennyiben kevesebb köze van az emberhez, mint bármelyik szénalapú élőlénynek.

Kevesebb közünk van hozzá, mint egy macskához vagy egy zsiráfhoz. Nem ismer halálfélelmet, bár valószínűleg megtanulhatja, hogy a halál rossz dolog. Nem ismer szeretetet, de tudhatja, hogy a szeretet jó dolog. A történeteinket is ezek a késztetések mozgatják, legnagyobb történeteink a halálról, a túlélésről, a szerencséről és a szeretetről szólnak. És persze a moralitásról, ami egyedülálló, emberi találmánynak tűnik az univerzumban. Nem véletlen, hogy legősibbek között a Gilgames, a paradicsomi kiűzetés, valamint egy bizonyos kovács és az ördög között köttetett alku fausti történetét találjuk.

Sokan úgy érvelnek, a történeteink egyetemesek, és a már ismert mozaikdarabokból újra és újra kirakhatók – kis változtatás itt és ott, és a Rómeó és Júliából West Side Story, a Traviatából Pretty Woman lesz. Előbb-utóbb egy algoritmus is képes lesz újramesélni a nagy történeteinket. Én ebben nem vagyok biztos. Elég csak beleolvasni a 13. századi Rózsa-regényt, a késő középkor egyik népszerű, több nyelvre lefordított művét, hogy lássuk, mennyire más érdekelte a kor emberét a maihoz képest.

Ha hátralépünk egy nagyot, azt látjuk, az ember tudatosan alkotott olyan történeteket, amelyek aztán mély változások katalizátora lett. Amikor az Iliász elején Akhilleusz végigvonszolja Hektór holttestét Trója körül, szembeszegül a renddel, és individualizmusával rést üt az istenek által uralt erkölcsön. Jézus története azért jelentett fordulópontot a civilizációban, mert először mutatta meg, hogy a szeretet fontosabb, mint az uralkodás és a hatalom farkastörvényei. A Bovaryné az író, Gustave Flaubert tudatos lépése volt egy olyan világ felé, amelyben a szerelem szabadabb, a női szexualitás kisebb tabu. A Krisztus utolsó megkísértése ugyancsak tabukat döntött le, és nem hiszem, hogy a mesterséges intelligencia egyhamar megértené, miért.

Meglehet, hogy a mesterséges intelligencia által generált történetek kora egyszer elérkezik: nincs kétségem afelől sem, hogy sok jó produktum születik általa.

De a történetmesélés a legvégső eszközünk, hogy megváltoztassuk a világot.

Akár jobb, akár rosszabb irányba, de úgy, ahogy mi szeretnénk. Ez az egyetlen hatalmunk a valóság felett. Nem lenne jó lemondani róla.