Készül az Operation Sámán, ami egy 2021-es NATO-misszió hősies történetét viszi vászonra. De tényleg megér 3,5 milliárdot?
Sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy magyar háborús film készül az adófizetők 3,5 milliárd forintjából. Most úgy áll a dolog, hogy a Nemzeti Filmintézet döntnökei 1,7 milliárd forint támogatást szavaztak meg, ehhez jön 1,067 milliárd forint a Honvédelmi Minisztériumtól egy egyedi kormányhatározat alapján, és a készítők legalább 7-800 milliós adókedvezménnyel is számolhatnak a filmhez. Az Operation Sámán csak munkacím, de annak nem rossz: a két évvel ezelőtti országgyűlési választások előtt debütáló kurzusfilm címe, az Elk*rtuk után azt mondom, lehetne sokkal rosszabb is.
Nem is kérdés, hogy az Operation Sámán egy újabb propagandafilm, nem is az első az utóbbi évek gazdagon finanszírozott magyar filmes terméséből. Ha az országot teleplakátolták a „háború” hívószavával, egy vastagon kitömött háborús filmmel is célja van a kultúrpolitikának.
A háborús film műfajában propagandafilmet készíteni azonban nem szokatlan, inkább szabályszerű.
Az Operation Sámán kapcsán éppen a Sólyom végveszélyben (2001) jutott sokak eszébe, amely a szomáliai polgárháborúban résztvevő amerikai és ENSZ-csapatokat szentként, a helyieket pedig őrült gonosztevőként ábrázolta, akiknek még a gyász joga sem adatik meg. Tegyük hozzá, hogy Ridley Scott sikerfilmjét éppen 9/11 után mutatták be, amikor az amerikai közönségnek semmi kedve nem volt a hadseregük morális kérdésein töprengeni.
De bőven lehetne még sorolni a példákat arra,
hogyan vált Hollywood időről-időre az amerikai hadsereg nem hivatalos propagandaosztályává.
Vagy akár a félig-meddig hivatalos propagandaeszközzé, ahogy azt a Casablanca kapcsán korábban már tárgyaltuk. Nem csak Humphrey Bogart volt hajlandó ilyesféle szerepre. John Wayne A zöldsapkások (1968) című filmjétől kezdve a tökéletes amerikai harcos alakjává vált, és még az sem zavarta a közönséget, hogy a színész a II. világháború idején elkerülte, hogy besorozzák, miután azt állította, hogy nem kapott behívót. És mit mondjunk a két Top Gun-filmre, amelyek erős hitvallásként funkcionálnak az FBI és a tengerészgyalogság mellett? (És csak, miként azt Tarantinótól tudjuk, második blikkre tűnik fel a homoszexualitásról szóló bújtatott narratíva.) Bár sok helyen megjelent, nem igaz, hogy ötszörösére nőtt a hadseregbe jelentkezők száma az 1986-os film bemutatója után, de sokat javított a tengerészet megkopott renoméján.
A Katonák voltunk című Mel Gibson-filmben (2002) egy katona úgy esik össze a harctéren, hogy közben azt mondja, boldogan hal meg a hazájáért. Az Amerikai mesterlövész (2014) pedig hőssé avatott egy olyan katonát, aki a memoárjában fenntartás nélkül dicsekedett azzal, hogy „magasról tesz az irakiakra” és „utálja ezeket a vadembereket”. (Mellesleg a film tele van ténybeli pontatlanságokkal.) De arra is akad példa, hogy a CIA beszáll a filmiparba: A Bin Láden hajsza (2012) a központi hírszerzés részvételével készült, kapott is bírálatot, amiért szentesíti kínzás útján történő vallatási technikákat.
S miközben az imént csupa amerikai filmeket idéztem, ne tegyünk úgy, mintha az európai vagy a magyar filmtörténetben nem találnánk háborús propagandafilmeket. A Patyomkin páncélos (1925) vagy a Föld (1930) klasszikus szovjet példák – ezeket ma már csak a történeti érdeklődésű nézők nézik –, amik még a lenini alapvetés nyomán („minden művészet közül számunkra a film a legfontosabb”) készültek.
De míg az amerikaiak vagy a britek könnyedén láthatták magukat a világháborúk abszolút morális és katonai győzteseként, Magyarországon ez nehezebben ment.
Nem véletlen, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-korszak háborús filmjeit inkább kosztümös történelmi drámák közé sorolhatjuk a Rákóczi hadnagyától a délutáni szórakozást ígérő A Tenkes kapitányáig, s az egyetlen állami megrendelésre készült háborús filmet pedig nem merjük propagandának nevezni: ez a háború személyiségtorzító hatását máig megejtően ábrázoló Valahol Európában (1947). A háborút itt, Kelet-Európából pátosz helyett legfeljebb azzal a jókedvű partizánlelkülettel lehetett ábrázolni, amit a Princ, a katona (1966-67) és a Bors (1969-1972) című tévésorozatok előtt már a Svejkből ismertünk.
Ez is érdekes!
Az a fajta háborús kalandfilm, ami inkább az Amerikai mesterlövészhez vagy A Sólyom végveszélybenhez hasonlít, itthon jobbára ismeretlen.
A Kisváros-hangulatot 4K-minőségbe konvertáló S.E.R.E.G. című tévésorozat az előzetesen látottak alapján aligha mozgatja meg a nézőket, az Operation Sámán azonban egész estés kalandfilm lesz: ha olyan parádés technikai színvonalon valósul meg, mint a Most vagy soha!, máris számíthat a nézők tetszésére.
Az más kérdés, hogy mit akarnak üzenni a filmmel azok, akik összesen 3,5 milliárd forintot adtak az elkészítésére. Az Operation Sámán producere az a Lajos Tamás, akinek a filmográfiájában ott szerepel a Semmelweis és a Blokád is, és egyesek szerint a Nemzeti Filmintézet valódi döntéssel bíró vezetője.
Semmi kétség, hogy a filmes palettán helye van a háborús film műfajának (ahogy örültünk a végre-valahára elkészült magyar horrornak és örülni fogunk egyszer a sci-finek is), s az sem kérdéses, hogy a 2021-es afganisztáni misszióból ütős történet lehet. De hogy ez lesz a magyar honvédség Top Gunja, ami megdobja a bevonulók számát, abban bátorkodunk kételkedni. Apró pikantériája a dolognak, hogy a Sámán-hadművelet végül is NATO-misszió volt, még ha a védelmi szövetséget, legalábbis szavakban, nem mindig dicsérik agyon mostanában vezető politikusaink. Az Operation Sámán egy dologra mindenképpen jó lesz a nézők szórakoztatásán túl: megtudjuk belőle, hogy a politika mit gondol és mit nem gondol az országról és annak haderejéről 2024-ben.
Még több Buddy Endre
Lehet-e jó egy film, ha propaganda?
Orwell szerint minden művészet propaganda, de az ösztöneink tiltakoznak a kijelentés ellen. De ha nincs is így, élvezhetünk-e olyan filmeket, amik valaki „szekerét tolják”?
Tovább
