Hála a modern techniká(m)nak, idefönn is hallgathatom a rádiót. Emlékszem, odalenn már csak az autóban kapcsoltam be, nem sokat válogattam, arra törekedtem, hogy lehetőleg szóljon a zene.
Megnyugtat az úgynevezett komolyzene, s mindig találok olyan adót, amely erre szakosodott. Húszszor annyi olyan szól az éterben – űrben –, amelyik komolytalan zenét ad. Rock, pop, soul, jazz, funky satöbbi. Szeretem a színvonalas jazzt, élen a latin-amerikaival, de az európait is, és elalélok ifjúkorom rockjától, a Beatles és a Pink Floyd életműve előtt földig hajtom a fejem. Már a pici lázadások fanyar színeit és szagait árasztó hatvanas években is úgy éreztem, hogy Lennon-McCartney dalai lesznek olyan maradandóak, mint mondjuk Schubertéi. Az idő tájt idősebbek kiröhögtek. Mára igazam lett. A Yesterday a világ leghallgatottabb nem komolyzenei műve, továbbá Bob Dylan elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.
Azt azért a legmagasabbra emelt orrú klasszikuszene-kedvelők is elismerik, hogy a sorolt műfajok komponistái és szövegírói ugyanúgy műveket hoznak létre, mint Bartók vagy Debussy, bár kisebb léptékűeket. Ezeket ugyanúgy védi a szerzői jog világszerte, mint Mozart szimfóniáit vagy szonátáit. Gondolom, nincs, aki ne adna nekem igazat.
Ennek fényében kérdezem, immár sokadszor:
hogyan alakulhatott ki az a förtelmes szokás a kereskedelmi rádiózásban (amit olykor a közszolgálatinak nevezett adók is átvettek), hogy egy dalt műsorra tűznek, majd a közepén vagy az utolsó harmadában durván lekeverik.
Esetleg ráeresztik a saját, általában gyatra szignáljukat, amely még véletlenül sincs azonos hangnemben. Netán indul valami reklám, szintén ostorcsapásként verve szét az éppen sugárzott mű hangulatát. Avagy szintén valamiféle – átkötőnek szánt – akkordok után gyors váltással híreket mondanak.
Belátom, az általam jelzett ügy nemzeti és világ-jelentősége csekély. Mégis, nehéz elhinnem, hogy rajtam kívül ez senki mást nem bosszant, zavar, idegesít (nem kívánt törlendő). Idézni lehet, rövidebb részeket, de az, hogy egy zeneművet tetszés szerint nyírbálunk, nem fair, s véleményem szerint sérti az alkotók szerzői jogait. Magyarán: perelhetnének. Szívesen uszítanám a magyar könnyűzene nagyágyúit, ajánlanék nekik rámenős ügyvédet is, ha megkérnének. Ám odalenn az óhazámban a kereskedelmi és a közszolgálati adók újabban szinte már csak kivételképpen sugározzák az általam nagyra becsült hazai szerzők munkáit, e téren is elterjedt a politikai szelekció, ami számomra teljesen érthetetlen. Így az érintett művészek talán boldogan eltűrnék, hogy a dalaikat ne az elején kezdjék, s ne a végéig adják, csak játsszák le, úgy, ahogy. Mert ez pénzkérdés, illetve megélhetési (kisjogok).
Képzeljük el, mekkora volna a fölháborodás, ha a Zeneakadémiáról közvetített komolyzenei koncerten például Beethoven Hatodik szimfóniáját a második tétel közepén kezdené valamelyik rádió, s a harmadik végébe beleindítaná a szárnyas betétet vagy a péhá értéket, akármi is legyen az. Ugye, képtelenség? Akkor miért tehető meg ugyanez a Hey Jude-dal vagy a The Wall-al?
Röviden és tömören: I can’t get no satisfaction.
Annyira szeretném, ha az érintett rádiók vezetői és szerkesztői elgondolkodnának ezen. Azt se bánnám, ha valaki közülük tollat ragadna, s elárulná, miért folytatják ezt a zene- és művészellenes gyakorlatot? Ígérem, a levelüket nem a harmadik mondatnál kezdeném, s aligha hagynám abba az utolsóelőtti bekezdésnél. Pedig egy levél korántsem olyan becses szöveg, hogy szerzői védelem alá essék. Kivéve persze, ha Mozart, Goethe, Ady, Kodály, Kurtág, vagy éppenséggel Bródy János vagy Presser Gábor írta.
Ha majd elindítom a Holdrádiót, példát mutatok.
