A lány, aki gyerekkori traumáit rajzolta képregénybe

Saját gyerekkoráról rajzolt képregénye heteken keresztül vezette a New York Times bestsellerlistáját, pedig már az is ritkaság, hogy ez a műfaj bekerüljön a prominens válogatásba.

Az fenti bravúrt Raina Telgemeiernek már a legelső képregényével sikerült elérnie – ráadásul nőként egy meglehetősen maszkulin terepen. A balesete utáni fogászati kálváriájának történetét feldolgozó Mosolyogj! 220 hétig csücsült a listán. Második munkája, a testvéri rivalizálásról szóló Nővérek elnyerte a képregények Oscarjának tartott Eisner díjat. Legújabb kötetében, a Guts-ban a stressz és félelem hatásairól beszél. Raina Telgemeiert annak apropóján kérdeztük, hogy a Ciceró Könyvstúdió magyarul is megjelenteti köteteit. Borbély Zsuzsa készített vele interjút.

Mesélnél arról, milyen út vezetett a képregényrajzolásig?

Kicsi koromban imádtam a helyi napilap, a San Francisco Chronicle vicces képregényeit és a rajzfilmeket, például a Hupikék törpikéket vagy a Scooby Doo-t - de tulajdonképpen mindent, ami animált volt. Tízévesen kezdtem el képregényes naplót vezetni, ahol lerajzoltam mindent, ami aznap történt velem. Ezt az egyetem alatt is folytattam és most ezek a képregény-naplók felbecsülhetetlen értékű alapanyagul szolgálnak a rajzolt memoárokhoz. Felsős koromban én voltam „a lány, aki bármit le tud rajzolni”, mivel fan-art karakterekkel tökéletesítettem a rajztudásomat. A barátaim megbízására megrajzoltam A Simpsons család, a Tini nindzsa teknőcök és hasonlók szereplőit.

Aztán már profiként eleinte képregényes rendezvényeken, találkozókon árultam a saját miniképregényeimet. Több évnyi hasonló szakmai tapasztalat után mutattak be a szerkesztőimnek, amikor a Scholastic Kiadó elindította a képregényes részlegét. Itt elkészíthettem a kedvenc gyerekkori regényem, a Babysitter Klub képregényváltozatát, a többi pedig már képregény-történelem!

Kik voltak rád hatással?

Gyerekként a Kázmér és Huba volt a kedvencem és a (Magyarországon nem ismert) For Better Or For Worse, azaz Bill Watterson és Lynn Johnston tett rám mély benyomást.

 

Személyes tapasztalatok is formáltak művészként?

Ami a saját életemet illeti, a legutóbbi életrajzi munkámat, a Guts-t a saját, emetofóbiával (a hányástól való félelem) folytatott gyerekkori küzdelmeim és a szorongásom inspirálták. Ez serdülőkorom egyik meghatározó élménye volt, olyasvalami, amin a mai napig dolgoznom kell. Ezért szerettem volna ezt inspirációként használni, hogy a történetemmel segítsek a gyerekeknek.

Szeretném, ha megtapasztalnák, hogy mekkora ereje van annak, ha beszélnek egy felnőttnek azokról a problémákról, amelyekkel ők küzdenek meg.

Előbb a képek születnek meg a fejedben, vizualizálod a történetet vagy először a cselekményt írod meg?

Általában képekben gondolkozom. Az egész könyvet egy thumbnailing-nek, nevezett technika segítségével rajzoltam meg. Ennek az a lényege, hogy felvázolom minden oldalon a kockák elhelyezkedését, a szereplők pozícióját és azt, hogy mit mondanak. Ezt követően finomítunk a sztorin a szerkesztőmmel, amíg mindketten elégedettek nem leszünk az eredménnyel. Ezután a vázlataimat nagyban is elkészítem és elkezdem ceruzával kidolgozni. Ezt követi a tintával kihúzás és a szkennelés. Ezután a Photoshop-ban letisztázom a rajzot, megszabadulok a zavaró ceruzavonásoktól. A színezést külön ember végzi. Övé a befejező fázis, amikor a fekete-fehér rajzaimból színeseket varázsol.

Tapasztalataid alapján, a fiatal olvasók nyitottabbak a képregényekre, mint az irodalom hagyományos formáira?

Nagyon örülök, hogy a fiatalok szeretnek képregényt olvasni. Nagyon inspiráló, hogy manapság mennyi izgalmas dolgot képesek létrehozni a papír, a képernyő vagy a hanghullámok segítségével. Hihetetlen mennyiségben születnek kifejezetten a fiatal közönséghez szóló tartalmak a podcastoktól a rímbe szedett könyveken át a kreativitást ösztönző applikációkig. A képregények jól beleillenek ebbe a sorba.

Nem hinném, hogy belátható időn belül elveszítenénk a “klasszikus irodalmat”, csupán tucatnyi új formában közelítjük meg.

Rázós témákat érintesz a képregényeiben. Úgy gondolod, hogy a képregény műfaján keresztül könnyebb megközelíteni ezeket a kérdéseket?

Szeretem megtartani a humoros és a komoly közötti egyensúlyt a munkámban. A képregény nagyszerű terep erre a vizuális komédiával és a vicces párbeszédekkel. Ugyanakkor a vígjáték, a művészet és a pergős cselekmény nagyszerűen meg tud ágyazni egy komolyabb témákat érintő beszélgetésnek, a fiatal olvasók számára megközelíthetőbbé válik a kérdés.

A rajzok megkönnyítik a gyerekeknek a témák feldolgozását, megértését?  

Minden olvasó más, de sok gyerek – akárcsak én magam – vizuális típus. Jobb szeretem azokat a történeteket, ahol pontosan leírják a szereplőket, mint amikor kevés támpontból nekem kell elképzelnem valamit-valakit. A képregényekben nagyon pontosan lehet ábrázolni a gondolatokat, így előfordulhat, hogy

amit nehéz lenne szavakkal elmagyarázni, azt egyetlen képkocka vagy egy sorozatnyi könnyedén megoldja.

Az, hogy a saját tapasztalataidat használod a munkád során, segített megbirkózni a gondjaiddal?

Abszolút! Rengeteg olyan emlékem van, ami évekig vagy évtizedekig keringett az agyamban, mire végre megértettem, hogy mi és miért történhetett - és ezek a válaszok bizony gyakran nem voltak könnyűek. Ezek az emlékek ma is foglalkoztatnak és az, hogy írok a rázós tapasztalatokról, nagyszerű módja annak, hogy feldolgozzam őket.

Nehéz kérdéseket kell feltennem magamnak és brutálisan őszintének kell lennem, még ha ez néha kényelmetlen is számomra.

De tudom, hogy vannak gyerekek, akik hasonló érzésekkel küzdenek és azzal, hogy megosztom a történeteimet, talán nekik is segítek. Ez a gondolat motivál.

Amerikában a munkáiddal a fiatal olvasókat vonzottad be a képregények világába, de a felnőttek is olvassák őket. Mit gondolsz, léteznek kifejezetten gyerekeknek és külön felnőtteknek szóló képregények, vagy nem ennyire éles a határvonal?

Az amerikai popkultúrában két képregény típus létezik: a külön füzetként megjelenő szuperhősös kényregények és az újságokban publikált, néhány kockás képregények. Az általam ismert képregényrajongók ennek a kettőnek az egyikén nőttek fel. Én az újságbéli képregényes táborhoz tartozom. Ezek szélesebb közönséghez szóltak, mivel az újságot is bárki elolvashatta, aki el- vagy megvette. A szuperhősös képregényeket magazinos standoknál vagy külön boltokban lehetett kapni, így mindig is specializáltabb olvasótáboruk volt. Ahogy az olvasóik felnőttek, az őket megcélzó képregények is igazodtak hozzájuk. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, a szuperhősös képregényeket „felnőtteknek valónak” tekintették és nem igazán voltak köztük olyanok, amelyeket kifejezetten a fiatalabb korosztálynak szántak volna. Ez azonban rengeteget változott az elmúlt 15 évben és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen széles a kínálat minden korosztály és ízlés számára.

 

Egyre vizuálisabb a kultúránk. Mit gondolsz, az írott szövegtől a képközpontú kifejezési módok felé fordulás befolyásolja a képregények megítélését?

Úgy tűnik, hogy a gyerekek ösztönösen ráéreznek, hogy működik a képregény, ami fantasztikus. Láttam már olyat, hogy egy felnőtt kinyitott egy képregényt és nem tudott kiigazodni rajta, hogy a szöveget kell előbb elolvasnia, vagy a képet nézze inkább. A gyerekek ezzel szemben pontosan értik ennek a két résznek a fluiditását. Nem hinném, hogy az a veszély fenyeget minket, hogy elveszítsük a leíró szövegeket, különösen most, hogy az emberek egyre inkább a feliratos filmek és sorozatok felé fordulnak. Az interneten a képek leírása elemi része lett a cikkeknek, ahogy az audiokommentárok is egyre elterjedtebbek, hogy a fogyatékkal élők számára is élvezhetőek legyenek ezek a tartalmak. Imádom váltogatni a különféle elbeszélésmódokat. Ez frissen tart szellemileg és remélem, hogy az olvasóim is ugyanezt érzik.

 

Raina Telgemeier 1977-ben született, három testvére közül ő a legidősebb. Elvégezte a New York-i Vizuális Művészeti Főiskolát (SVA) és képregényrajzoló lett. Először mások munkáit adaptálta (Ann M. Martin „The Babysitter’s Club”-sorozatát), majd elkészítette első önálló képregénykönyvét, a Mosolyogj!-ot, amelybe itt olvashat bele