Miután befejezte a Harry Pottert, J.K. Rowling új dolgokkal kísérletezett. Érthetően maga után akarta hagyni a varázslóvilágot, valószínűleg be akarta bizonyítani, hogy mint íróra is kíváncsiak rá az emberek. A Potter utáni első regénye, Az átmeneti üresedés annyira más volt a korábbiaknál, amennyire csak lehetett: egy napjainkban játszódó dráma, ami egy kisváros életébe engedett bepillantást, nyomasztó és kiábrándultságtól terhes, súlyos történet. 

Rowling ezután egy krimisorozatba kezdett Robert Galbraith álnéven. Amikor a debütáló kötet, a Kakukkszó messze a sikerlistáktól döcögött, "véletlenül" kiderült, hogy a Harry Potter szerzője írta, és a messzeségből máris az eladási listák élére ugrott. Tulajdonképpen kriminek nem jó a regény, ahogy a folytatásai sem, viszont Cormoran Strike, a kényszeresen zabáló, sörözgető, féllábú veterán hihetetlenül jó figura, ahogy előbb titkárnője, majd nyomozótársa, Robin Ellacott karaktere is, és a közöttük lévő kémia a szíve, lelke és motorja a történeteknek. 

Ahogy Rowling Az Ickabog előszavában írja, a mese születése réges-régre nyúlik vissza: akkor még pici lányának esti meséjeként indult, majd a Harry Potter-regények között időről-időre elővette, hogy tovább írja, de mindig félbehagyta. A tavalyi Covid okozta karantén idején azonban Rowling eldöntötte, hogy végre befejezi, mi több, fejezetről fejezetre nyilvánossá tette a weblapján, hogy a kényszeres bezártságban a gyerekek ne maradjanak olvasnivaló nélkül. Ezt a mesét rendezték kötetbe, különleges illusztrációkkal, amelyekre később még visszatérek.

Az angol meseirodalom egészen másmilyen, mint a miénk. Groteszk, olykor kifejezetten nyomasztó. Elég csak Roald Dahl műveire gondolni: a Boszorkányok, nem elég, hogy nagyon félelmetes, a végén a főszereplő kisfiú örökre egér marad, és jól tudjuk, hogy az egerek nem élnek olyan sokáig... A Matilda igazgatónője hihetetlenül gonosz, kegyetlen alak, aki élvezettel kínozza a gyerekeket, vagy ott van a Charlie és a csokigyár, amiben csak úgy hullanak a gyerekek, némelyik egész életére eltorzul...

Már a Harry Potter stílusából is látszott, hogy Rowling Dickens örökségét viszi tovább, gyakorlatilag ugyanúgy mesél. És egyikük sem finomkodik: a Twist Olivér valamiért gyerekkönyvként rögzült a világirodalomban, noha végtelenül nyomasztó, a címszereplő koporsókészítőnél eltöltött ideje alatt Dickens már-már kedélyesen mesél a gyakori gyerekhalálról, a regény későbbi pontján bekövetkező gyilkosság pedig különlegesen brutális és felkavaró.

Ezzel a hagyománnyal a háta mögött a gyerekek, különösen az angol gyerekek valószínűleg egészen máshogy olvassák Az Ickabogot – de felnőttként, pláne egy másik hagyomány meséin nevelkedve, Rowling meséje valami hihetetlenül kegyetlen történet a diktatúráról.

Különösen, hogy tényleg úgy van megírva, mint egy mese, egyszer volt, hol nem volt, satöbbi, tényleg csak a kurtafarkú malac hiányzik, hogy túrjon valahol. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Duskáldia nevű picinyke ország, ahol évszázadok óta szőke királyok követték egymást a trónon.

Így kezdődik a mese, és szépen sorjában megismerhetjük a városokat, országrészeket,  amelyek mind-mind valami ételről és italról nevezetesek, kivéve a messzi északon fekvő szürke és hideg Lápföldét, ahol nem terem meg semmi, ezért a szegénység az úr. Ahol a legendás Ickabog tanyázik. 

Duskáldia alapvetően képmutató ország (olyan, mint bármelyik más): lakói jól élnek, Lápföld lakóinak nyomorával nem foglalkoznak, amúgy is messze vannak, nem látják őket, tulajdonképpen le is nézik őket szegénységük miatt, az Ickabog létezését pedig egész egyszerűen kiröhögik. Aztán, egy szép napon, Félhetetlen Frédi, a király – egy naphosszat a tükör előtt, önmagának tetszelgő idióta, akinek fogalma sincs arról, mi zajlik palotájának falain kívül – elindul, hogy levadássza az Ickabogot. A lápvidéken végzetes baleset történik, és a király két legnagyobb talpnyalója, Swindler és Lebrencs grófok kitalálnak egy hazugságot, hogy mentsék a saját irhájukat.

És ezzel kezdetét veszi teljhatalmuk kiépítése. Nem akarok spoilereket sorolni, ezért maradjunk annyiban, hogy Rowling elképesztően mutatja be, hogy arcpirító hazugságokkal, gátlástalan propagandával és megfélemlítéssel hogyan épül fel apránként egy kegyetlen diktatúra. Rengetegen halnak meg a mesében, még többen szenvednek, és amikor színre lép az Ickabog, kiderül róla, hogy egészen másmilyen, mint amilyennek hitték – sőt, Rowling egy bámulatos ötlettel azt is megmutatja, hogy a világ országaiban előszeretettel sulykolt, vélt ellenségképp hogyan hathat a "másik" oldalon.

Talán soha nem olvastam még olyan mesét, ami ennyire direkten, ennyire kegyetlen módon vont volna párhuzamot mai világunkkal.

És ezért is kellene minél több felnőttnek elolvasni, mert egy mesébe helyezkedve tökéletesen láthatják, hogyan lesz a hazugságból, a kreált fenyegetettségből – zseniális húzás, hogy nem egy nép, embercsoport az "ellenség", hanem egy mesebeli szörnyeteg – alávaló önkényuralom. Olykor kifejezetten nehéz olvasni, főleg, hogy Rowling végig meséhez illő stílusban írja le a sok szörnyűséget.

Az eredeti kiadáshoz rajzpályázatot hirdettek a gyerekek között, és a mesét illusztráló legjobb alkotásokat bele is tették a kötetbe. A magyar kiadó, az Animus ugyanígy tett,  és magyar gyerekek rajzai színesítik a könyvet. Furán is hatnak ezek a kedves rajzok, miközben a szomszédos oldalakon épp ártatlan embereket gyilkolnak meg. Valószínűleg a kiadás követelménye volt, mindenesetre nem működik a koncepció, bár az feltétlenül érdekes, hogy a rajzok alapján a gyerekek tényleg mesének élték meg Rowling történetét.

De talán épp így van rendjén, hiszen a meséknek óriási erejük van.