Szász János Ópium - Egy elmebeteg nő naplója című filmjének sajtóvetítése kisebb palotaforradalmat okozott. Pótsajtóvetítést is kellett tartani, szintén szép számmal. A nyilvános előadások is megértek pár teltházat a 2007-es Filmszemlén. Mi ez a nagy érdeklődés?
Az Ópium egy mesterien összerakott mű. Nem érezni rajta semmi bizonytalanságot, Szász János pontosan tudta, honnan hová szeretne eljutni. A filmnek így igazán van eleje és vége. Úgy, hogy közben semmi nem tereli el figyelmünket. Mi is a lényegre kell, hogy koncentráljunk, mert nem tudunk másra.
Mondhatom tehát, hogy remek rendezői film, tartalmat sugalló hűvös színekkel, remek női alakítással. Ám ugyanakkor valahol nézhetetlen alkotás. Azon túl, hogy az embert a fizikai rosszullét gyötri a film alatt és még utána is egy órán át, szóval ez azon filmek típikus példája, amelyeket nézni borzasztó, visszagondolni rá pedig éppen fölemelő.
Mert miről van szó? Brenner József (Ulrich Thomsen; a filmben elhallgatott művésznevű Csáth Géza) pszichiáter és író 1913-14-ben. Új munkahelyre kerül, egy elmegyógyintézetbe, ahol egyszerre gyötri saját írói képtelensége, vagyis az ihlet hiánya, ahogy ő mondja: 0 sor, 0 betű; és egyik betegének, Klein Gizellának (Kirsti Stuboe) eszement írói mennyisége. Eszement, szó szerint, mert - mint írtam - bolondok házában vagyunk. A folyamatos és kényszerű írás azonban a Sátán műve, hiszen ahogy Gizella mondta, megszállta őt az ördög, és az altestében lakozik. Brenner doktor pedig úgy gondolja, ha ő is szövetségre lép az ördöggel, akkor neki is megjönnek a szavak. És jól gondolta. Doktor Brenner igazi Doktor Faustus.
Az Ópium tehát egy elmebeteg gondolat végigvezetése, azonban tele olyan mindennapi dolgokkal, mint a szenvedés, a művészet felemelő és egyben lesújtó, kínzó érzése. Szász János Odi et amója nem feltétlenül szűkíti a magyar mozi és a magyar nézőközönség közötti mérhetetlen szakadékot, sőt. De filmje igazi áldozat a filmművészet oltárán.
