Ha egy film nem szerepel jól a mozipénztáraknál, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy képtelen rezonálni a közönséggel. Lehet, hogy a bemutató körülményei a hibásak, a rossz marketing, a túl erős konkurencia, vagy hogy megelőzte a korát. Íme öt eset, amikor egy alkotás képes inspirálni a nézőket – csak nem a bemutató idején.

Mindent a szépségért (2000)

A leginspirálóbb filmek úgy lélekemelőek, hogy közben nem túlságosan szentimentálisak. Ilyen a Mindent a szépségért című dramedy, amelyben Minnie Driver alakítja Monát, akinek minden vágya, hogy egyszer szépségkirálynő, Miss America legyen. Monának meg kell barátkoznia az anyaszereppel, kislányát ugyanis főként szobatársa (Joey Lauren Adams) neveli, amikor azonban Rubyt letartóztatják egy olyan bűncselekményért, amit nem ő követett el, Monának valódi anyai felelősséget kell vállalnia a gyerekéért, és közben elkezd szembesülni a saját gyermekkorában gyökerező problémákkal is.

Bár a bemutatója idején nem szerepelt jól, a Mindent a szépségért egy kedves és pozitív film, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a család a legfontosabb.

Egy ház Londonban (1986)

A kissé fura, de szívmelengető filmben Anne Bancroft a pimasz, szókimondó New York-i írónőt, Helene Hanffot alakítja, aki a zárkózott londoni könyvkereskedővel, Frank Doellel (Anthony Hopkins) kezd el levelezni. Nem meglepő, hogy David Hugh Jones rendezése nem döntögette a nézettségi rekordokat, ahogy az sem, hogy a kritikusok kedvelték, figyelembe véve a lenyűgöző szereposztást és az elismert forrásanyagot, Hanff önéletrajzi bestsellerét.

Az Egy ház Londonban emellett meglepően inspirálónak bizonyult. Helene obskúrus, régi könyvek iránti érdeklődése, és Frank ügyessége e ritka kötetek beszerzésében összehozza őket. Nagyon megható látni, ahogy ez a két, egymástól annyira különböző ember a levelezésen keresztül tartalmas távkapcsolatot alakít ki anélkül, hogy valaha is találkoznának. A tudat, hogy ez egy igaz történeten alapul, még inspirálóbbá teszi.

Az ember gyermeke (2006)

Az igazán jó disztópikus drámákból lesznek gyakran a leginspirálóbb filmek, ami érthető, tekintve, hogy milyen könnyű drukkolni egy olyan szereplőnek, aki megpróbálja megmenteni a világot. A P. D. James regénye alapján készült Az ember gyermeke egy olyan világban játszódik, ahol az emberek elvesztették a szaporodás képességét. Clive Owen játssza Theo Faront, az egykori aktivistából lett cinikus bürokratát, aki egykori szerelme (Julianne Moore) kérésére beleegyezik, hogy egy csodával határos módon teherbe esett nőt egy tengeri menedékhelyre vigyen.

Az egyik leginspirálóbb dolog ebben a filmben Theo átalakulása:

a társadalom növekvő pesszimizmusának és apátiájának jelképéből egy olyan hőssé válik, aki az emberiség jövőjéért küzd.

Bár a filmet három Oscar-díjra jelölték (köztük a legjobb adaptált forgatókönyv), de egyiket sem kapta meg, és a jegypénztáraknál sem teljesített valami jól.

Az élet csodaszép (1946)

Minden idők egyik legkedveltebb karácsonyi filmje, a mára ikonikussá vált Az élet csodaszép, amely a remény, a hit és a hála témáit közvetíti, a bemutatója idején meglepő módon megbukott. A filmet 1946 decemberében mutatták be (az eredetileg tervezett 1947 januári premier helyett, hogy jelölni lehessen az Oscar-gálán), olyan katasztrofális eredménnyel, hogy mire lekerült a mozik műsoráról, 525 ezer dolláros veszteséget hozott össze a kis független stúdiónak.

A történet az öngyilkos George Bailey-ről (Jimmy Stewart) szól, aki új életet kap, miután egy angyal megmutatja neki, milyen pozitív hatással volt a családjára és a közösségére.

Frank Capra klasszikusa remek példa arra, hogy egy eredetileg sikertelen film is milyen inspirálóvá tud válni, ha eljut végre a közönséghez.

Erre 1974-től került sor, amikor lejárt a film automatikus jogvédelme, és onnantól kezdve a tévécsatornák minimális díj kifizetése ellenében sugározhatták – és a nézők szerencséjére éltek is a lehetőséggel.

A remény rabjai (1994)

A börtönfilmek általában nem túl inspirálóak, de a Tim Robbins és Morgan Freeman főszereplésével készült dráma a kivételek közé tartozik. A Stephen King művéből Frank Darabont által rendezett film, amely bemutatásakor megbukott, arról szól, amiről a szlogenje:

"A félelem fogva tarthat. A remény szabaddá tehet."

Robbins alakítja Andy Dufresne-t, akit tévesen ítéltek el felesége és annak szeretője meggyilkolásáért, de ahelyett, hogy hagyná, hogy feleméssze a keserűség az őt ért igazságtalanság miatt, pozitív hozzáállása és empátiája átsegíti őt a több mint két évtizedig tartó megpróbáltatásokon. A hét Oscar-díjra jelölt film kritikai fogadtatása többnyire pozitív volt, az ítészek nagyra értékelték a filmet, különösen a meggyőzően átadott reményteli üzenetéért és a lenyűgöző alakításokért. A film népszerűsége ma már megkérdőjelezhetetlen, az IMDb és a Port.hu olvasói toplistáját is uralja.

Via: Listverse