A művészi tehetség mibenlétéről évezredek óta folyik a vita, s a hullámok mozgását idézve hol az ösztönös, a teremtő zsenit, hol a hagyománykövetőt, a mesterség tökéletes birtoklóját tekintik példaképnek. Ám eredetiség és technikai-szakmai tudás nehezen választható el egymástól - tudjuk ezt már Horatius Ars poeticájából, és vélhetően Goethének is igaza van, aki szerint "ki nagyot akar, magát zabolázza, korlátozásban tűnik ki a mester". A tehetségről már csak azért is érdemes elgondolkodnunk, mert Géla Babluani grúz-francia rendező bemutatkozó alkotását, A 13-ast az Európai Filmakadémia az elmúlt esztendőben az év felfedezettjének nyilvánította; a Sundance-fesztiválon a zsűri nagydíját kapta, és különdíjban részesült Velencében.
A huszonkét éves Sebastian alkalmi munkákból él, létráit tolja rozzant kocsiján egy francia kisváros utcáin, meghibásodott tetőket fed. Keresetére szüksége van az emigráns családnak, az anyának és a rokkant bátynak. És Sebastian jó fiú, mindig hiánytalanul adja át a pénzes borítékot az anyjának. Egyre halogatott fizetésére vár most is, amikor egy valaha jobb napokat látott morfinista férfinál dolgozik. Véletlenül kihallgatja a férfi beszélgetését, aki arról biztosítja feleségét és barátját, hogy hamarosan nagy pénzhez jut. Csak a levelet várja, mikor és hová kell mennie. A férfi váratlanul meghal, a levél, benne egy vonatjegy és egy szállodai csekk Sebastian kezébe kerül. Ő indul útnak, hogy megcsinálja szerencséjét...
Géla Babluani birtokában van a technikai tudás jó részének, s azt is tudja, hogy a hatásos bemutatkozás egyik lehetősége a fekete-fehér felvétel. A szakmabeliek tudják, hogy a fekete-fehér nem azt jelenti, hogy más nyersanyaggal dolgozik a rendező, hiszen az így felvett képeknek legalább annyi árnyalata van, mint a színesnek. Tariel Meliava operatőr él is a lehetőséggel, a dramaturgiai funkciónak megfelelően váltakoznak az éles kontúrú beállítások a lágyabb tónusú képekkel. Másrészt a fekete-fehér felvételek öntudatlanul is mozitörténeti asszociációkat keltenek, egy-egy szépen bevilágított jelenet, a fény és árnyék játéka a szereplők arcán felidézi a nézőben a film históriájának néhány felejthetetlen pillanatát.
Felemás érzéseink vannak viszont a tehetség egyik fontos összetevőjével, a történetmondás képességével kapcsolatban. Nem igényeljük, hogy a cselekmény minden összetevőjét elmagyarázza a forgatókönyvet is író rendező, a jól összeválogatott, többnyire ismeretlen színészek karakterisztikus arcáról sok minden leolvasható. Az viszont már komoly figyelmetlenség, hogy a film legdrámaibb jelenetében, az oroszrulettet idéző párbajsorozatban azzal bíbelődik a néző, hogy számlálgatja, ki halt meg és ki maradt életben. Ám a számok folyton változnak.
Amikor a főhős elindul, hogy megcsinálja szerencséjét, még nem tudja, hogy a pokolba vezet az útja. Az utasításokat követve Sebastian egy istentől elhagyott, magányosan álló házba kerül. Kétes egzisztenciájú milliomosok, alvilági nagymenők fogadnak föl lecsúszott, adósságba keveredett embereket arra, hogy párbajozzanak egymással. Aki végül életben marad, néhány százezer, a sikeres fogadó pedig néhány millió eurót nyerhet. Ahogy az egyik szervező mondja, most csak tizenhárom szerencsétlen flótást sikerült fölhajtani arra, hogy részt vegyen az ördögi versenyen. A 13-as éppen Sebastian.
A tehetség legfontosabb mutatója mégiscsak az, hogy a művész mire használja mesterségbeli tudását. A film címe kissé külsődlegesen utal a kultúrtörténetben fontos szerepet játszó misztikus-babonás számra, ám ennél mélyebb értelmet ne tulajdonítsunk neki. Sebastian a párbajban nyert összeget - nemes és követendő példát mutatva - eljuttatja édesanyjának és bátyjának. A végzetét pedig a 12-es szám fogja okozni...
