Botrány, sztárgárda, hardcore szex, exploitation-filmeket idézően hatásvadász reklámkampány ide vagy oda, Lars von Trier művészpornója távolról sem meglepő váltás az életművében. Az öt és fél órás rendezői változat cenzúrázott és vágott moziverziójának első fele, A nimfomániás: 1. rész ritka ambiciózus szerzői filmet sejtet.

A nimfomániás hőse a középkorú Joe, akit Trier múzsája, Charlotte Gainsbourg alakít. Az Antikrisztus és a Melankólia után sorozatban harmadszor dolgoznak együtt, „Depresszió-trilógiát” alkotva. Az eszméletlenre vert nőt egy jóindulatú agglegény, Seligman (Stellan Skarsgård) karolja fel, ő pedig elmeséli a férfinak, hogyan jutott idáig. A film Joe története, a Sade (a Melankólia hősnőjét Justine-nek hívják) ihlette O története nem ismeretlen Trier előtt: e regénynek állított hommage-ot a Menthe – la bienheureuse című rövidje alkalmával, de épített rá a Manderlay során is.

A The Humiliated című, az Idiótákról szóló werkfilm tanúsága szerint Trier ismeri a Caligulát is: egy fasisztoid libertinizmusról szóló, (a szexjelenetekben dublőrökkel pótolt) sztárokat felvonultató, Fellinit idézően nagyszabású művészpornót, exploitation-filmet, aminek van hardcore és softcore verziója – melyek közül a rendező (Tinto Brass) a kevésbé explicit változatot tekinti magáénak. Triernél csak az utóbbiban ellenkező a felállás, ő a keménypornó-verziót készítette el. A posztmodernistaként alantas műfajokat (musical, melodráma, horror) gyakran felkaroló és művészfilmbe fordító LVT úttörője a realista, explicit szexábrázolásnak, de cégén, a Zentropán keresztül (nőknek szóló!) keménypornót is gyártott (Dániában egyébként sem újkeletű a mainstream, presztízses szexfilm). A premissza jellegzetes LVT-mozit ígér, amit az 1. rész valóra is vált: a lehető legmarkánsabb szerzői darab, mintha egy előtte tisztelgő hommage lenne, de legalábbis szintézise korábbi filmjeinek.

A mozi flashback-szerkezetre épül, a viharvert Joe visszaemlékezéseit Seligman pszichoterapeutaként értelmezi, és ahogy A bűn lélektana alkalmával, a rendező itt is megmutatja a nézőnek a protagonista tudatfolyamát, hipnotikus stilizáció helyett posztmodernista (gyakran archív felvételekből álló) töredékes képi aláfestéssel, miközben a nyitójelenet szerint nem felejtette el Tarkovszkijt (aki szerepel is a köszönetnyilvánításban). A nő a Hullámtörés hőséhez hasonlóan szexuális kalandjairól mesél a férfinak, de e filmet Trier konkrétabban is megidézi, a hősnő beteg apjának karakterén keresztül. A nő a Táncos a sötétben fő karakteréhez hasonlóan hiperaktív, de nem a fantáziája az, hanem a nemi étvágya – számára ez a valóságtól való menekvés. Szexmániája lázadás „a szeretet diktatúrája” ellen: szent, megváltó őrület és tudatlanság, amilyen az Idióták szektájának tudatos, szubverzív devianciája. Bűntudat-komplexusos, önpusztító, rosszéletű, sebzett, kitaszított nő. Beteg, de nem fizikailag, hanem pszichésen, mint Gainsbourg az Antikrisztusban (ahol ugyanígy a nemi vágy volt a bajok forrása) vagy a Melankólia hősnője.

A film üzenetét az első öt fejezet láttán korai keresni, de találunk bennük sokatmondó mikrotörténeteket. Egy ízben a fiatal Joe kvázi megerőszakol egy férfit, aki ovuláló feleségéhez siet. Joe azt mondja, szadista bűn, Seligman szerint a szándék ellenére jótett, hisz a férfi magja így felfrissült, egészséges gyermeket nemzhetett. Ironikus, jó és rossz dichotómiáját, a megváltás lehetőségét megkérdőjelező, nevetségessé tévő példabeszéd (ilyenből sokat láttunk Triernél), egyúttal Sade és Nietzsche immorális világát feltételezi, amiben a természet az önzést jutalmazza, a bűn teremtő erő, az altruizmus büntetése halál, a magasabb, erkölcsös, kollektivista célok visszaéléshez, sőt katasztrófához vezetnek.

Seligman megrengeti Joe önmagáról alkotott képét, elbizonytalanítja: így érezhetett a rendező, amikor anyja elmondta neki az igazságot biológiai apjáról. A Triernél gyakori, javíthatatlan jóindulatú hőst megtestesítő Seligman bevallottan zsidó, ő a rendező egyik alteregója. A polihisztor férfi képviseli az értelmi, míg a depressziós nő az érzelmi világát, ahogy az Antikrisztusban is. Vágy és bűn természetéről szóló absztrahált, kontemplatív párbeszédük egyszerre filozofikus és erotikus – a férfi Platón Szókratészére hajaz benne. A direktor itt is tisztázza magát az antiszemitizmus vádja alól, de keresi a gyökereit: Rammsteint használ, említi a skandináv mitológia Világfáját. Leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy öngyűlölő zsidóból öngyűlölő nácivá lett: több mint evidens, hogy nem antiszemita, és nem is szexista, legfeljebb mizantróp. A nimfomániás – a hősnő ifjúkorát bemutató – 1. része (a szokásos LVT-féle brutális realizmus, sokk- és undoresztétika ellenére) erotikus és vígjátéki (a Főfőnök mintájára), de baljós cliffhangerrel zár.