A tengerre várva bonyodalma alapján misztikus horror-fantasynek is beillik, de elsősorban a mágikus realizmus zsánerébe sorolják. A 2012-es Római Filmfesztivál nyitódarabjaként bemutatott mozi esetében viszont a mágikus realizmus pusztán annyit tesz, hogy egy szokványos drámát vizeznek fel némi fantasztikummal.
Az Aral-tónál forgatott film helyszíne egy Isten háta mögötti közép-ázsiai halászfalu, ahol a helyiek épp a tengernek mutatnak be áldozatot a szerencsés fogás reményében. Többeknek rossz előérzete támad, de ez nem gátolja meg a vakmerő Marat kapitányt abban, hogy tengerre szálljon. Gigászi vihar támad, a kapitány teljes legénysége – köztük a felesége – odavész, mi több, a tenger furcsamód visszahúzódik, sivatagot és hajóroncsokat hagyva maga után – hullákat viszont nem. Marat leül pár évet a börtönben, majd visszatér, felkutatja hajóját, és a helyiek megrökönyödésével mit sem törődve legénysége és a víz keresésére indul. Ha a tenger nem megy hozzá, akkor ő megy a tengerhez.
Nem egyértelmű, hogy a tenger köddé válására van-e tudományos, logikus magyarázat e rejtélyes film világán belül, de nem is ez a lényeg, hisz mindezt a babonás helyiek és a köztük is nehéz esetnek számító főhős szemén keresztül látjuk. Az alapszituáció a maga antik helyszínével, archaikus vallásos-népi rituáléjával és elmaradott, de jóstehetségű lakosaival nem több a szokásos mágikus realista miliőnél, és a bonyodalom (emberek különös eltűnése) is ismerős lehet a misztikus fantasy- és horrorfilmekből. Mindezek kidolgozásában azonban már több a potenciál: A tengerre várva groteszk hajótörés-filmként is értelmezhető, melyben a víz többé nem a vad anyatermészetet jelképező ellenség, hanem törékeny érték formájában jelenik meg. A hős legénységét elviszi a víz, de a fő probléma az, hogy maga sem tér vissza. Nem a hajó vész oda, hanem a víz körülötte. A bonyodalom a túlélődrámák mellett a mentőakcióról szóló akció-kalandfilmeket is megidézi, hisz a hős célja elveszett hozzátartozóinak felkutatása. Természeti katasztrófafilmnek is beillik, azonban ilyen zsánerű moziként ugyancsak feje tetejére állított darab, hisz „fordított cunamit” látunk, a bonyodalmat a természeti erő hanyatlása jelenti, nem túlzott aktivitása.
Ám akár az öko-horror zsánerébe is sorolható, nem csak környezetvédő üzenete okán. A protagonista antihős, aki bűnbe esik – kizsákmányolja élőhelyét halászhajójával, azt hiszi, uralja a természetet –, amiért Természet Anyánk karmikus büntetést szab ki rá és környezetére. (Bűnössége szimbolikus, hisz az Aral-tó katasztrófája is főként emberi tényezőnek köszönhető.) A hős otthona immár kísértetváros, kísértethajó és kísértet-tó, ő maga pedig árnyéka régi önmagának, hálni jár belé a lélek. A posztapokaliptikus zsáner is eszünkbe juthat a tenger eltűnése által jelentett, isteni büntetésnek is beillő világégésről. Hősünk egyedül van a világ ellen, a világvége-hangulatot pedig az erősíti, hogy a katasztrófa csak rejtélyes, misztikus bonyodalom, azaz a fináléig további természetfeletti eseményekre kell számítania a hősöknek és a nézőnek egyaránt.
Bakhtyar Khudojnazarov filmjének bevezető szakasza a tündérmese műfaját is megkísérti (rekonstruálandó az elmaradott helyiek világlátását), a folytatás azonban már nem gyerekszemnek való. Börtönviselt hősünk hazatérése után ellenséges fogadtatást és nyomort talál az egykor virágzó faluban. Marat állapota ráadásul csak romlik: még mindig megszállottja a tengernek, aki nemet mond a normális, „földi” életre, csak annyi változott, hogy immár kaland helyett a megváltást keresi. Keresztülvontatja hajóját a sivatagon: eszünkbe juthat a Fitzcarraldo, de a bárka ezúttal nem csak fanatizmus és megalománia, de a hős vállát nyomó bánat és túlélői bűntudat jelképe is. Canossa-járása spirituális road movie-ba fordítja a filmet, amelyről Noé története is eszünkbe juthat: özönvíz helyett immár szárazság, felmelegedés fenyegeti a bűnbe esett emberiséget.
Az alkotók hősükhöz hasonlóan heroikus küldetést vettek vállukra, hisz ígéretes premisszát kellett beteljesíteniük. Ők azonban egészen biztosan nem jártak be spirituális utat, elmaradt a jellemfejlődésük: remekül választottak témát, de hiányzik dolgozatuknak a konklúziója. Ahogy a hős, ők is irreális tervet vettek fejükbe, amivel aztán (ötlet)válságba sodorták magukat. Ők is csodát vártak, délibábot kergettek. Bukásuk van olyan nagyívű, mint a hős missziója, kreativitásuk úgy válik semmivé a játékidő múlásával, mint a címszereplő tenger. Márpedig némi konklúzió lehetett volna a film erénye, hisz a hős embert próbáló küldetése a néző számára sem egy népünnepély. Az alapkoncepció így csak figyelemfelkeltésre volt jó: az alkotók kizsákmányoltak egy természeti katasztrófát (exploitation-módra) és egy egzotikus helyszínt és kultúrát (world cinema-módra). A misztikus horror-fantasy bonyodalomból adódó nyitott kérdés – hogy visszatér-e a tenger és/vagy a legénység – életben tartja a néző kíváncsiságát, de katarzist, csodát már csak az hoz, ha elindul a stáblista.
