A remake, mint műfaj ritkán vív ki tiszteletet. Főleg ha az újrafeldolgozás célja nem egy mű átértelmezése, aktualizálása, új gondolatokkal való felöltöztetése, hanem csupán üzleti: az amerikai nézők ne feliratosan nézzék meg az utóbbi évek legnépszerűbb krimitrilógiáját.
Az ilyesmit szokták a segédre bízni jobb műhelyekben, ám jelen esetben az átültetést az álomgyár egyik markáns képviselője, David Fincher vállalta el.
Első pillantásra ez már azért is érthetetlen, mert a rendezőnek semmi szüksége efféle "biztos" melóra: utóbbi két filmjét (A közösségi háló, Benjamin Button különös élete) is a legjobb rendezői kategóriában jelölték az Oscar-díjra. Én viszont azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy Fincher „művészi” hanyatlása már a Pánikszoba környékén elkezdődött, és egyelőre semmi sem mutat arra, hogy olyan alkotás kerülne ki a kezéből, mint a hírnevét megalapozó Hetedik vagy a Harcosok klubja. A korrekt iparosok útjára lépett, akik alkotásról alkotásra kevesebbet kockáztatnak, és ebbe a sorba már tökéletesen illeszkedik A tetovált lány amerikai verziójának elkészítése.
Mert bizony erre a dolgozatra se nagyon lehet mást mondani, mint hogy igazi iparosmunka: minden szabálynak megfelel, gördülékeny és pont annyira szórakoztat, hogy az még ne járjon semmilyen mellékhatással. De mivel még friss a 2009-es, eredeti verzió, Niels Arden Oplev munkája, így könnyű az összevetés. Fincher változata, mint az várható volt, eleve puccosabb, amit leginkább a Bond-filmekhez illő főcím fejez ki. Kár, hogy az összes eredetiség, az elvárható Fincher-kézjegy ki is merül ebben. Olyan korrekt munka ez, hogy szinte teljesen steril. És ami fájóbb: bár csak hat perccel hosszabb az eredetinél, jóval túlbeszéltebbnek és körülményesebbnek tűnik. Mintha a svédek jobban tudták volna, hogy mit kell kihagyni és összevonni ahhoz, hogy a történet mindvégig feszes és izgalmas maradjon. Fincher viszont elvész a részletekben: sok a főszál szempontjából felesleges jelenet. Például sokkal többet foglalkozik Lisbeth és Mikael viszonyával, de maga a nyomozás is döcögősebb, ráérősebb, jóval nehezebben pörög fel.
Amiben viszont egyértelműen elmarad az új verzió a régitől, az a színészek teljesítménye. Bár Rooney Marát csak dicsérni lehet, és ezt is tennénk, ha nem lebegne a szemünk előtt Noomi Rapace szinte megismételhetetlen teljesítménye Lisbeth szerepében. Utóbbiból annyi fenyegetés és keménység áradt, hogy Mara a kellékek ellenére is nőiesebbnek, puhányabbnak tűnik. Alapvető tévedés volt viszont az oknyomozó újságíró szerepére felkérni Daniel Craiget, akiről még egy apróhirdetés megírása is nehezen képzelhető el, nemhogy szívós és kiemelkedő oknyomozás.
Michael Nyqvist szelíd elszántságát, kérlelhetetlenségét Craig meg sem közelíti: tőle inkább pofonokat és nem bravúros észrevételeket várunk. Talán csak Christopher Plummer feledteti teljesen svéd "alteregóját", és Stellan Skarsgard nő még fel igazán a totálisan őrült Martin Vanger szerepéhez. Ám ennek is megvan a hátránya: Plummer és Skarsgard felesleges jelenetei (a folyóirat finanszírozása például) megtörik a cselekményt. Nevük és tekintélyük miatt kevésbé húzódnak a háttérbe, és teljesítményük okán ők válnak a film igazi főszereplőivé, míg a főszereplő páros csupán asszisztál.
Akárhonnan nézem is, egy teljesen felesleges filmet írhat be neve mellé Fincher, ami talán anyagi sikert hoz, ám egyebet aligha. És csak várjuk, egyre reménytelenebbül, hogy mikor tér vissza karakteres és műfajújítói énjéhez. Ha még van benne egyáltalán efféle ambíció.
