A filippínó meló


A Metro Manila ritka madár: a Fülöp-szigeteken játszódik, filippínó stábbal és tagalog nyelven, de egy brit rendező, Sean Ellis magánprojektje, saját pénzéből forgatta (jelzálogot vett fel a házára). A terve bejött: a Metro Manila Nagy-Britannia Oscar-nevezettje legjobb idegen nyelvű film kategóriában, amerikai remake-jogai is elkeltek.

Sean Ellis vérbeli független filmes self made man: már Visszajáró pénz (Cashback, 2004) című korai rövidfilmje Oscar-jelölést kapott. A kisfilm egy szupermarketben árufeltöltőként melózó fiatalemberről szól, aki (olykor erotikus) eszképista fantáziálással üti el a kínzóan lassan csordogáló munkaidőt. Fantáziadús romantikus vígjáték ambiciózus meztelenség-ábrázolással; Ellis a nagy sikerre való tekintettel egész estés filmmé bővítette. A főhős szerint a szerelembe esés olyan, mint egy frontális ütközés, Ellis második nagyjátékfilmje, a Tükör/Szilánk (The Brøken) bonyodalmát ugyancsak egy ilyen traumatikus élmény (autóbaleset egy zavaros vízióval egybekötve) jelenti. E film műfajilag horror-thriller, Lynch, Hitchcock és Kubrick stílusát idézi, viszont megosztja a kritikusokat. Én úgy vélem, középszerű darab, minőségileg nagy visszalépés. Ellis kockáztatott, és elbukott – nem úgy új filmjével.

A Metro Manila főhőse a Fülöp-szigeteki Oscar Ramirez, aki néhány év katonai szolgálatot követően paraszti munkából boldogan élt feleségével és karonülő gyermekével, ám a vidék elszegényedése őket is arra kényszeríti, hogy az aszfaltdzsungelben, azaz Manilában próbáljanak szerencsét. A túlzsúfolt metropolisz a bűn városának bizonyul a naiv Oscar számára: éhbérért, aljamunkában dolgozza ki a belét, felesége jobbhíján prostituáltnak áll. Rámosolyog a szerencse: felveszik egy roppant veszélyes, de helyi viszonylatban remekül fizető állásra, biztonsági emberként fog kísérni egy pénzszállító autót. Mentora és munkatársa, a veterán Ong sok kollégáját temette már el, így aztán igyekszik gondját viselni az újonc Oscarnak, ami nem könnyű feladat, hisz gyakran szállítanak nagymenő, érinthetetlen gengsztereknek, miközben a nagyváros összes magára valamit adó agyafúrt bűnözője a pénzszállító autók kirablásán mesterkedik.

Ellis a Fülöp-szigeteken, illetve Manilában vakációzott, amikor ihletet kapott a filmhez, a nyitójelenetben rögtön be is mutatja a helyi vidéki táj szépségét, hogy aztán az urbánus tömegnyomorral és bűnözéssel állítsa azt szembe. A film első felvonása olyan, mint egy Fülöp-szigetekre áthelyezett brit szocio-realista „kitchen sink”-dráma, Ellis (a hasonlóan embertelen munkakörülményektől kínzott hősöket felvonultató Visszajáró pénz után) akarva akaratlanul folytat egy angol filmművészeti hagyományt. De nem sokáig, a (Tükör/Szilánkhoz hasonlóan) elképesztően lassan, rejtélyesen, kiszámíthatatlanul építkező film ugyanis nyaktörő fordulattal noir akciófilmbe, majd krimi-thrillerbe, végül heist-mozira vált, sőt Ellis még ezen is tud csavarni, de a végső zsánert már nem nevezem meg, mert azzal lelőném a poént.

Talán vad képzettársítás, de leginkább az egyik kedvencemhez, a Varga Katalin balladájához tudom hasonlítani a Metro Manilát (bár nem áll távol tőle a Berberian Sound Studio, vagy a Gareth Evans rendező által készített indonéz A rajtaütés sem). Mind a Varga Katalin balladája, mind a Metro Manila brit direktor filmje, koprodukcióban a helyszínül szolgált külföldi országgal, helyi stábbal és idegen nyelven. Peter Strickland és Ellis egyaránt imádják a külföldi filmeket, indie filmkészítők, akik zsánereket vittek el egzotikus helyszínekre, de modernista művészfilmes fogásokkal forgácsolták szét a műfajok narratíváit, szórakoztatás helyett brutálisan őszinte, magas korhatáros morális drámát kínálva.

Saját pénzükből filmeztek, a saját tempójukban. Ellis például nem csak író és rendező, de producer és operatőr is, igyekezett mindent maga csinálni, hogy spóroljon a stábon és a büdzsén (ha Robert Rodriguezen múlna, ez a film kapná azt az Oscart). Mindkét mozi szerelemgyerek, turizmusból, azaz mintegy brit kulturális hódításból, majd (és ebből következően) idegen kultúrák befogadásából született. A „senki nem lehet próféta a saját hazájában” tézist bizonyítják. Rendezőik nagyot kockáztattak, bőrüket vitték vásárra a maximális alkotói szabadságért, de meglett érte a jutalmuk. Ahogy a Varga Katalin balladáját, a Metro Manilát is remekül fogadták, nem csak a forgatási helyszínül szolgált ország(ok)ban, de kritikusi vetítéseken és filmfesztiválokon is. A Metro Manila remake-jogait a Fox vette meg, az már biztos, hogy áthelyezik a történetet az Egyesült Államokba. A sztori – bár a filippínó kultúrából is építkezik – univerzális, de Manila nélkül nem lesz ugyanaz.