Van olyan film, ami már a stáblistával felébreszti bennünk a szimpátiát, hiszen Dustin Hoffmannal és Emma Thompsonnal átkozottul nehéz rossz filmet készíteni. Elég, ha beléjük botlik a kamera, és kész, már dobozban is a film.
Két olyan színészről van szó ugyanis, aki a legapróbb gesztusoknak is jelentőséget tulajdonít, aki addig csiszol valamit, amíg az illúzió végül rá nem cáfol a valóságra. De hát akadnak olyan nyughatatlan lelkek, akik nem törődnek a felébredő szimpátiával, bizonyságot akarnak, és a vászon előtt győződnének meg arról, hogy a szerelem második látásra is megbizseregteti a tarkójukat vagy sem. A csalódás ilyenkor többnyire borítékolható.
Becsapós film ugyanis az író-rendező Joel Hopkins alkotása. Ha bejön valaki a vetítés előtt, és elmeséli a sztorit, engedi, hogy hozzáképzeljük a színészeket, talán jobban járunk. A film ugyanis nem túl bonyolult, bárki által elképzelt helyzetekre épít, talán azért is, mert úgy véli, a túlságosan csavaros történeteknek semmi közük a valósághoz, ezért szinte mindent kidob az ablakon, ami a mesterkéltség árnyát vetítené a dramaturgiára. Végül is minden közhely mélyén az igazság gyöngyfénye dereng. Hiszen a szerelem univerzális erejéről esne szó itt, hogy jó esetben átível korokat és távolságokat, éppúgy megdobogtatja a tinik, mint az immár utolsó esélyben (sem) reménykedők szívét, mint ahogy erre az eredeti cím is utal (Last Chance Harvey).
És valóban: Hoffman és Thompson képes a tinik lelkes zavarodottságát ötvözni az idősek bölcs rezignáltságával, s a legjobb pillanatokban valóban elhitetik velünk, hogy csak nyitottság kérdése, és a szerelem valóban ott leselkedik London bármelyik utcasarkán. (Külön dicsérendő, hogy az operatőri figyelem és gondosság miatt könnyedén veszi fel a versenyt Párizzsal, a szerelem őshazájával.) Látható, hogy köréjük írták és építették fel az egész filmet, és semmivel sem kötötték meg a kezüket, akkor és ott improvizálnak, amikor jólesik. Hoffman most is megható hitelességgel hozza a Kramer kontra Kramer bundáskenyér-jelenete óta védjegyévé vált magabiztos esetlenséget, Thompson pedig a céltudatos és magányos nő törékenységét és kiszolgáltatottságát, mégis akkor fénylik fel igazán a film, amikor a forgatókönyv biztos kézzel megírt és jól mondható párbeszéddel segíti őket. A megismerkedési jelenet, mikor is együtt ebédelnek két külön asztalnál, a film legerősebb pillanata.
Minden más ott bukik el, hogy a Szerelem második látásra meglehetősen lapos történet. Nem is csak amiatt, hogy minden fordulat, minden konfliktus és feloldás ezerszer ismerős, hanem mintha az írója mindig a könnyebb megoldást választotta volna: a hihetőség érdekében feláldozta az eredetiség kétes sikerét. Pedig - figyelmeztet Esti Kornél -, ha már hazudni kényszerülünk, akkor füllentsünk minél cifrábbat, hiszen jóval könnyebben elhiszik nekünk, hogy bankrablók tartóztattak fel a körúton, minthogy csak bámészkodtunk a kirakatokban. Igen, talán épp ez hiányzik leginkább Hopkins amúgy nem ügyetlen filmjéből: a hazugság bátorsága az élet kiszámíthatósága helyett. Buja irracionalitás a logika hűvöse helyett. Az a hit, hogy a füllentés merészsége végül megteremti a maga megcáfolhatatlan valóságát. Mert néha úgy szeretnénk ráismerni a saját életünkre, hogy tudjuk: velünk biza ilyesmi sosem történhetne meg.
