Baz Luhrmann minden kétséget kizárólag letett már valamit az asztalra, amikor 1996-ban elkészítette a Rómeó és Júlia különös, modernizált átiratát. És akkor is, amikor a Moulin Rouge című filmjével a szinte már szürrealizmusba hajló giccs világába vezetett be minket. Most pedig Fitzgerald A nagy Gatsby című remekművét álmodta vászonra, követve eddigi koncepcióit, mégis valahogy ambivalens érzésekkel távoztam a moziból. Pedig én próbáltam szeretni a filmet, hiszen szeretem a regényt, és szeretem Luhrmannt is, és bár tisztában voltam vele, hogy nagy a kockázat, mégis felettébb bíztam a rendezőben.
A történet annak ellenére magával ragadó és szeretetre méltó, hogy mára már szinte csak közhelyek gyűjteményének tűnik. Közel kilencven év alatt minden, ami a regényben újdonság és kuriózum volt, újra és újra szembeköszönt a ponyvákban, moziban, akár még a hétköznapokban is. A milliárdos, titokzatos férfi, Gatsby (Leonardo DiCaprio) fényűző élete irigylésre méltónak tűnik: luxusvillájában hétről-hétre rendezi a luxus partikat, ahol a társadalom krémje rendszerint feltűnik. De emellett élete üres, hiszen végig csak a régi nagy szerelmet próbálja visszakapni, és ennek rendel alá mindent, míg végül újdonsült szomszédjának, Nicknek (Tobey Maguire) köszönhetően nyomára bukkan a már férjezett Daisynek (Carey Mulligan), és a románc végre beteljesedni látszik.
Az egész sztori szinte csak a burzsoázia gúnyolása, a csillogás mögötti üresség felfedése, no meg az igaz szerelem dicsérte… lenne, ha létezne olyan hogy igaz, örök szerelem. De mint ahogyan a pezsgők, ruhák, drága kocsik, úgy a szerelem is csak a látszat. És ettől válik szomorúvá a korkép, vagy inkább kórképnek kéne nevezni, hiszen az egész csak a velejéig megkeseredett újgazdagság szenvedése. Szeretőt tartani már-már kötelező, akárcsak lerészegedni vadidegenekkel.
De ezek az érdemek a történetre vonatkoznak, így sajnos nem Luhrmann, hanem Fitzgerald érdemei, ráadásul ezt is sikerült megcsorbítani egy kissé, főként a kortárs közönség tömegjellegének köszönhetően. Nem szépítve a dolgot: a buta emberek is értsék, hogy mi történik. (Ezt mi sem példázza jobban annál a kis nüansznyi belenyúlásnál, minthogy az egyik, igen tehetős üzletember a regényben a '19-es tőzsdekrach beindításával "büszkélkedhet", a filmen viszont már egy jelentős focimeccs megbundázását tulajdonítják neki.) Az az ötlet pedig, hogy Nick egy pszichoterápia során idézi fel emlékeit teljesen felesleges, ráadásul tétje sincs a dolognak, így csak kissé komolyan vehetetlenné teszi az egész cselekményt.
Ami a rendezőnek lenne köszönhető, az többek között a látvány. Csakhogy van egy nagy probléma (és jaj, már megint emiatt kell sopánkodni): a 3D. Rá kellene végre jönni, hogy vannak +D-ért kiáltó alapanyagok, és vannak csodálatos jelenségek, amik gyönyörűen mutatnak a vásznon mindaddig, amíg megmaradunk a "régimódi" 2D-nél. A Gatsby ilyen. Mert ha a film valóban csak a féktelen mulatásról szólna az extravagáns környezetben, akkor a "háromdézés" elvinné a hátán, van itt viszont ennél egy sokkal dominánsabb, lélektani szál, ahol a tipikus beállítások szükségeltetnek, és így nem hogy elkápráztatnia nem sikerült, de még zavaróvá is vált helyenként a technika kényszeredett alkalmazása.
A színészek jók, de ez nem meglepő: Leonardo DiCaprio már réges-rég bebizonyította, hogy ő korunk egyik, ha nem a legtehetségesebb és legsokszínűbb férfiszínésze. Carey Mulligan mindent beragyogó bájossága pedig a Drive során vált megkérdőjelezhetetlenné. Ők hozzák is, amit elvárhatunk tőlük. És valójában ezt teszi Tobey Maguire is, csakhogy tőle nem vártunk semmit, ugyanaz a kifejezéstelen arc, amit eddig is láttunk, semmivel sem lett jobb színész.
Persze ott van még a Luhrmann-filmek elengedhetetlen sajátossága, a zene. Már eddigi filmjeiben is különösen fontos szerepe volt a különböző stílusok egyedi keveredésének, és ez most is megtapasztalható. Korunk nagy előadói csendülnek fel a húszas-harmincas évek hangzásvilágát idézve, így a szereplők vígan járják a charlestont Jay-Z, Will-I-Am vagy épp Gotye slágereire, és ez bizony sokat dob a filmen.
De összességében nem olyan, mint, amire vártam. Mert a regény könnyed gördülékenységét nem sikerült filmre vinni. A közel két és fél óra soknak és sajnos gyakran vontatottnak, unalmasnak hat, legalábbis azok számára, akik olvasták is A nagy Gatsbyt. Azok, akik ezt nem mondhatják el magukról, és nyitottak Luhrmann giccsimádatára, de nem várnak eget rengető újdonságot eddigi filmélményeikhez képest, nos, ők szeretni fogják, mert úgy minden bizonnyal élvezhető. A probléma úgy tűnik megint ugyanaz, mint már oly sokszor: az irodalmi alap és az adaptáció viszonyának nagy – és eldönthetetlen – kérdése.
