Lelkes vastapsot és felháborodott pfujolást egyaránt kapott Zsótér Sándor rendező az Operaház közönségétől, amikor Haydn utolsó, A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké című operájának múlt hétvégi bemutatóján a színpadra lépett. A hangos érzelemnyilvánítás - akár rajongó, akár elutasító - azt jelzi, hogy a látottak megmozgatták a nagyérdemű fantáziáját.
A bemutatót megelőző fokozott várakozás érthető volt: a darabot soha nem játszották még Magyarországon, a zenekart az egyik nemzetközileg is elismert, avatott Haydn-szakértő, a dalszínház fő-zeneigazgatója, Fischer Ádám vezényelte, a női főszerepet pedig Rost Andrea énekelte, akit premieren húsz éve hallhatott utoljára az Ybl-palota közönsége. Mindezt csak tetézte a mű különös története. Haydn Esterházy Miklós herceg halála után, 1791 elején, közel hatvanévesen érkezett Londonba, ahol a Haymarket Theatre újbóli megnyitása alkalmából kezdett bele A filozófus lelkének komponálásába. A májusra tervezett bemutató azonban elmaradt, mert a király és a parlament nem járult hozzá a színház újbóli megnyitásához, és a későbbi premier is meghiúsult, amikor a Pantheon opera épülete 1792-ben tűzvész martalékává vált. Így történt, hogy Haydn utolsó operáját nem mutatták be a szerző életében, 160 évet kellett várni, hogy először színre kerüljön. Megérte: a firenzei ősbemutatót Erich Kleiber vezényelte, Eurüdikét Maria Callas énekelte.
"Haydn műve késő barokk, klasszicizáló opera, amelynek a jellegzetessége valaha az lehetett volna, hogy a tizenöt jelenetet sok változással oldják meg. Mi azonban össze akartuk foglalni a teret, mert a cselekmény igen töredezett" - mondta a rendező a főpróbán. Zsótér Sándort ebbéli törekvésében Ambrus Mária segítette, aki képzeletbeli tájat varázsolt a színpadra. Fenyegető, elhagyott és titokzatos helyet, ahol a lipcsei festőművész, Ulf Puder két festménye jelenik meg a térben: egy vasúti híd romjai, két felborult, túlszínezett vagonnal (talán egy katasztrófa nyomai) és egy lakatlan, hétvégi csónakház. Valójában nem tudjuk, hol vagyunk, a díszletelemek néha pörögnek, forognak, sőt helyet is cserélnek (forgószínpad híján sajnos túl zajosan, amit súlyosbított, hogy a díszletmunkások olykor jól hallható "Mehet!"-tel adtak jelt a mozgatásukra). A színen feltűnő, egységesen öltöztetett, fejükön színes labdát tartó férfiak és nők szerepe többes: az egyik pillanatban ellenségek, a másikban barátok, ha kell, halottsiratók vagy a túlvilági bebocsájtásra váró, kóborgó lelkek, fúriák vagy bacchánsnők - hasonlóan a görög sorstragédiák kórusához.
Nem Haydn az első, aki az ismert mitológiai alak - a halott kedveséért az alvilágba leszálló, ám türelmetlenségével a lány újbóli vesztét okozó dalnok - történetéhez nyúl, de operája merőben más, mint Monteverdié vagy Glucké. És nem csak talányos címe miatt. Haydn kiemelten nagy feladatot ad például a már említett kórusnak, ami szinte uralja is a cselekményt. Hasonlóan fontos szerep az Orpheuszt az alvilágba kísérő, megtestesült Géniuszé - ha úgy tetszik, a dalnok eszéé - is, ugyanakkor az értelem mellett feltűnően kevés az érzelem, a mindent elsöprő szerelem jelenléte. Mert bár a szerző gyönyörű duettet írt a főszereplő párnak, hatalmas lángolásnak nyoma sincs. Erre erősít rá Zsótér, amikor Orpheuszt egy magára hagyott, kissé önző, de tehetséges művésznek mutatja, aki a mindennapi élet dolgaiban járatlan, tapasztalatlan, gyerekes és éretlen. Tökéletes ellentéte Eurüdikének. Távolról sem hős, nem is annak való, bukása ezért elkerülhetetlen.
A legfeltűnőbb azonban, hogy a történet várva várt csúcsa, a férfi és nő túlvilági találkozása Haydnnál gyakorlatilag elmarad. Egyetlen pillantásra futja csak, ami oly gyors, hogy a figyelmetlen néző könnyen lekésik róla. Fischer Ádám szerint viszont a mű éppen ezen a ponton értelmezi brutálisan leleplező és mélyen pesszimista módon az Orpheusz-mondát: "Az emberiség ugyanis sohasem akart beletörődni abba, hogy a halál visszavonhatatlan. Az emberi képzelet mindig kapaszkodókat keresett abban a reményben, hogy a halottak visszatérhetnek - írja kapcsolódó tanulmányában. - Itt azonban e képzelgések hiábavalónak bizonyulnak. A halál erősebb a művészetnél. Hogy a halál mindent legyőz, így a művészetet is, ez az Orpheusz-mítosz fontos üzenete, amelyet egyetlen másik Orfeo-opera sem mutat be ilyen kíméletlenül."
A budapesti premieren Rost Andrea ragyogó alakításának méltó párja volt az amerikai tenor, Kenneth Tarver, és Hajnóczy Júlia is megérdemelten aratott sikert Géniuszként. A válogatott énekkar a rendezői és a karmesteri utasításokat is híven követte, a részben régihangszeres játékmódban megszólaló zenekar pedig Haydn operájának minden szépségét megmutatta.
Az Operaház A filozófus lelkének színpadra állításával tisztelgett a kétszáz éve elhunyt mester emléke előtt. Most már csak az a kérdés, hogy a darab mikor válik a repertoár részévé.
