Julia Child könyvet ír az 50-es években, Julie Powell főzős blogot 2002-ben, és a végén mindenki jól jár. A nézőt is beleértve.
Azzal akartam kezdeni, hogy bármi, amiben sokat főznek, csak jó lehet, volt egy ilyen érzésem egy pillanatra a Julie és Julia után, de aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem egészen igaz. A főzős műsorokat például nem nézem, Jamie Oliver, Gordon Ramsay, a nemrég elhunyt Keith Floyd éppúgy nem érdekel, mint a Paprika Tv, Stahl Judit vagy Matisa Carlo a Duna Televízióban, hogy Benke "Minden Szart El Lehet Velem Adni" Lászlóról már ne is beszéljünk. A főzés önmagában roppant jó dolog, de egy kétórás aktust aligha lehet okosan összevágni öt percbe.
Egy évet két órába sűríteni ? sűríteni, értik ? ellenben minden jel szerint egyszerűbb. A kétszeresen is igaz történeten alapuló sztori röviden: 2002 van, az írónak indult Julie Powell 9/11-es panaszvonal végén emelgeti a telefont, és úgy érzi, zsákutcába sodorta az élet, szeretne csinálni valami érdekeset. Imád főzni, még inkább rajong Julia Childért, aki fél évszázaddal korábban francia szakácskönyvével megreformálta a szolgamentes amerikai háziasszonyokat. Férjével együtt kitalálják, indíthatna főzős blogot, az lesz a csavar, hogy végigfőzi a Child-könyv összes receptjét. 524-et 365 nap alatt. Miután a filmet Julie Powell könyvéből írta-rendezte Nora Ephron, talán nem szpojlerezés, ha elárulom: a küldetés végrehajtatik, a blog sikeres lesz, a szerző befut, élete és munkássága kiteljesedik.
Hollywoodnak nagy tehetsége van ahhoz, hogy igaz történetekből iszonyúan hamis filmeket szüljön, ízlésből és mértéktartásból mindig nagy a hiány. A Julie és Julia kivétel. Az eszmei mondanivalója ennek a mozinak sem több annál, hogy ha nagyon akarod, igenis meg tudod valósítani az álmaidat, Amerikában meg pláne, de ezt a hihetetlen igazságot szerencsére senki sem mondja bele a kamerába. Pedig ketten is megvalósítják, amint az a címből is látszik: nemcsak Julie Powell viaskodik a marhával, a kacsával és a homárokkal, hanem Julia Child élettörténete is kibontakozik, aki 1949-ben diplomatafeleségként Párizsba érkezve unalmában kezd főzni tanulni, hogy évtizedes felkészülés és gyakorlás árán megmássza végül a csúcsokat.
A közepes tempó épp megfelel, okosan váltakoznak az 50-es és a 2000-es évekbeli jelenetek, Meryl Streep Julia Child szerepében egészen különös és meggyőző, Amy Adamsbe mint Julie Powellbe pedig azonnal beleestem, pont az esetem. Nagy drámák nincsenek, kicsik vannak helyettük, de hát az életben ? khm ? ilyenek fordulnak elő leginkább, és ez így helyes. A közönség szereti ezt, a tengerentúlon legalábbis majdnem 100 millió dollárt hozott eddig a film.
Julie Powell egyébként vidáman blogol azóta is, igaz, már Julia Child nélkül. Most már én sem hagyhatom abba.
