A Philip Seymour Hoffman által alakított Günther Bachmann kiszáll a kocsijából, majd lassan kisétál a képből. Leblende, ennyi volt. Így ér véget az Az üldözött, és így ér véget minden idők egyik legnagyobb színészének pályafutása – csendben, háttal a nézőnek, egy nagyszerű filmben.
Visszás ez az egész. Hoffman hirtelen távozása már önmagában is elég tragikus, az pedig, hogy Günther Bachmann összetett szerepében talán élete egyik legsúlyosabb alakítását nyújtotta, még elkeserítőbbé teszi az össznépi gyászt. A gyászt, ami sajnálatos módon annyira megbabonázta Az üldözött kritikusait, hogy le sem tudták venni szemüket Hoffman brillírozásáról, ezáltal viszont hálátlan helyzetbe hozva a John Le Carré kémremekéből dolgozó végtelenül precíz Anton Corbijnt, aki a Control és Az amerikai után Az üldözöttel újfent nagyot alkotott.
Hamburgban járunk, 9/11 után. Bachmann és terrorelhárító csapata kiszúr magának egy Csecsenföldről illegálisan behajózó mohamedán srácot, aki – mint később kiderül – a német kikötővárosban kezdene új életet apja horribilis örökségéből. A trükk az egészben az, hogy a megviselt és elcsigázott menekültről az a hír járja, hogy alvó terrorista, aki a pénzből talán épp egy merényletet készítene elő. Lehet, de nem biztos. A helyi erők simán le akarják kapcsolni, Bachmann viszont csaliként használná a „szent háború” igazi fejeseinek elfogásához. Ez persze így egyszerűen hangzik, de mivel egy Le Carré-adaptációról van szó, közel sem az. A megannyi cselekményszál tehát jó darabig kegyetlenül kuszálódik, csak lassan és fokozatosan érnek egymásba. Ahogy azonban Corbijn összefüggésbe hozza szálakat, úgy válnak egyre kézzelfoghatóbbá Az üldözött cselekményét meghatározó metaforák. A kishallal etetett nagyobb hal visszatérő képe, valamint az odafentről birkaként terelgetett emberek kíméletlenül cinikus vezérmotívuma finoman, szinte észrevétlenül telepszik rá a filmre, és nem hagyja nyugton a folyamatosan találgató nézőt. Ez a világkép pedig olyan, mint a filmet nyitó snitt a hullámzó Elbáról. Szürke, mocskos, és nem tudni, hogy mitől kavarodik fel.
Az üldözött több síkon is működik. Búvópatakként partot mosó társadalmi szatíraként bombázza szét az iszlamofób előítéleteket, miközben egyfajta realista – mégis egészen érzékeny – szociodrámaként is épp úgy funkcionál, mint gyilkos elméjű thrillerként. Úgy válik a puhatestű és gügyékig korrupt paranoid világvezetői agyrémek tökéletes látleletévé (ez Le Carré velejárója), hogy közben egy percig sem veszít a jéghideg és klausztrofób narratív feszültségből. A határidő-dramaturgia Corbijn kezében félelmetesen dolgozik, a holland rendező ugyanis a robbanáspontig préseli össze a cselekmény következetesen homályos fondorlatait és a körmeit tűkön ülve rágó néző elvárásait. Apró rejtélyek építik fel az idegtépést: ki vág át kit, ki segít kinek, ki árul el kit, ki a terrorista és ki nem? Corbijn pedig mindezt a maga rideg és sebészi módján tálalja, mely elsőre ugyan a rendező által kicentizett steril és gyomorszorítóan lelketlen realista atmoszférának köszönhetően egyáltalán nem tűnik nézőbarát valaminek. A film zárlatára azonban a felpumpált izgalom olyan lehangolóságában is felemelő ellen-katarzisban csattan a néző arcába, ami csak azoknak a hátán fogja felkócolni a szőrt, akik figyelemmel végigkövették a patikamérlegen adagolt, stressztől szagló történetet.
Philip Seymour Hoffman nélkül persze mindez nem jöhetett volna létre. Annak ellenére, hogy állítólag még Le Carré sem hitte el, hogy Hoffman meg fogja tudni csinálni Bachmannt, az mégis megtette. Életre hívott egy megmagyarázhatatlan figurát, egy két lábon járó misztériumot, aki egyszerre tűnik csapzott hobónak és elhivatott harcosnak, flegmának és empatikusnak, cinikus szörnyetegnek és érzékeny apafigurának. Hoffman alakításában érződik Bachmann világégető pesszimizmusa, de az azt megkavaró fáradhatatlan idealizmus is. Jason Bourne antitézise ő, egy ziháló láncdohányos alkoholista zsírdisznó, aki minden rosszarcút átcsűr a palánkon, néha még saját magát is. Bachmann szerepe nem kívánja a nagy gesztusokat, Hoffman pedig belülről forgatja ki a figurát, apró rezdülésekkel, még apróbb szemrebbenésekkel, ijesztően átlényegülve egy szinte értelmezhetetlen antihőssé, aki nagyon lent van, de mégis imádnivaló.
Míg legutóbb Tomas Alfredson Suszter, szabó, baka, kém című túlméltatott és az érthetetlenségig papírízű filmje sokat akarva vált fárasztó kémtablóvá, addig Corbijn egy szinte megfoghatatlanul komplex főszereplőt mozgató könyvből faragott szikével filmes monolitot, melyet nem azért lehet újra- és újranézni, mert az felfoghatatlan, hanem azért, mert egy elegánsan enigmatikus, értékes és izgalmas alkotás, melynek mélyére élmény leásni.
