Újat aligha mondunk azzal, hogy a híres emberek alsógatyában történő ábrázolása jóval vonzóbb szombat esti program, mint munkásságuk bármily beható elemzése. Rossz költő, jó költő - a mozgókép számára mélységesen közömbös kategóriák ezek: a filmgyári büfében Szabolcska Mihály és Ady Endre egyenlő eséllyel indul az örökkévalóság meghódítására. Széles vásznon a balhés fajta a nyerő, s habár Bandit e tekintetben sem kell a hazai válogatón félteni, azért nemzetközi összehasonlításban komoly vetélytársakkal kell számolnia. A hármas pályán például már rá is futott Dylan Thomas, a walesiek költőfejedelme, egy igazi világirodalmi nagyvad, aki az önpusztítás és az odaadó önszeretet számaiban is igen sokra vitte, miként ezt kortársai is feljegyezték. Bejegyzett munkásságáról nincs, nem is igen lehet új közlendője e meglehetősen friss mozidarabnak, annál több mondanivalója van viszont a költő privát jellemtelenségeiről, melyek egy szerelmi sokkezes viszonyrendszerében kerülnek különösebb megrázkódtatás nélkül leleplezésre. Ami viszont valóban rázkódik, az a második világháborús London, melyre ismét nagy igény mutatkozik filmes körökben, különösen azóta, hogy bizonyítást nyert: Keira Knightley kissé sápkóros mosolya óvóhelyi megvilágításban érvényesül a legjobban. Ennek a mosolynak a fokozatos lehervadásával foglalkozik John Maybury filmrendező; a zseni férj/bohém feleség/szerető státuszú múzsa hármasából elsősorban az utóbbit biztosítja szívből jövő együttérzéséről. Miután a költőzseni teljesítette (forgatókönyvben rögzített) kötelességeit, és demonstrálta, hogy egyike az együttélésre alkalmatlan rettenetes gyerekeknek, a továbbiakban a pult melletti partvonalon jelöli ki helyét a dramaturgia. Talán majd legközelebb nem írják ki ilyen hamar a saját sztorijából, de most kellett a hely Knightleynak, aki a mindig kéznél lévő múzsát, az önfeladó zsenikultusszal csak sokára szakító szeretőt alakítja - tegyük hozzá, színészhez méltó színvonalon. Ha papíron nem is, de mégiscsak az ő filmje ez, melyben, ha okos nem is, de szép azért lehet, sőt énekelhet is, és még a többieket is engedheti játszani. Persze azért ő kapja a legjobb szövegeket, így ő az, aki végre a szemébe mondhatja a művésznek, micsoda egy fellengzős fasz is tetszik lenni valójában.
