Kal-El védelmezővé válását hol eddig nem látott és üdvözölendő drámai töltettel, hol a kortárs szuperhősök eredettörténeteit sújtó redundanciával mutatják be. Az ész nélküli pusztítás közepette viszont majdnem sikerült Supermanből érdekes figurát faragni.
Újabb kosztümös igazságosztó, újabb "így jöttem" sztori. A fősodorban mára jócskán felülreprezentált szuperhősfilmek dömpingjében azonban az szinte már csak másodlagos, hogy minden idők legismertebb ikonja, Superman kapja meg a 2006-ost követő második ráncfelvarrását. A stúdió sem kommunikálja ezt másképp: potenciális franchise-őssejtként tekintenek a filmre, mely egy Bosszúállók utáni világban a Marvel csipetcsapatával való DC-ellenállásnak, az Igazság Ligájának hivatott megágyazni. (Legalább nincs Stan Lee-cameo…) Bryan Singer túlontúl is hagyománytisztelő darabja után tehát íme Az acélember, ami szorosabb viszonyt ápol a sci-fi műfajával, és nem Richard Donner 1978-as klasszikusát, hanem az ezúttal produceri és társírói feladatokat ellátó Christopher Nolan Batman: Kezdődik!-jét és "realisztikusabb" hangvételét tekinti sorvezetőnek. Az annak idején Marlon Brando Jor-Eljét körülölelő, hófehér kristálypalota helyett – ami számomra inkább fantasy-környezetként működött – a hosszabbra nyújtott prológus így most egy jóval organikusabban, részletesebben ábrázolt technológiával bíró, nagyobb szabással vászonra vitt tudományos-fantasztikus Kryptonon játszódik (Russell Crowe jóval proaktívabb apafigurájával), ahogy a Földön lévő Magány Erődje sem kristálykatedrális, hanem egy gigantikus űrhajó. A bolygónkra menekített Kal-El földönkívüli, idegen származása így jobban kidomborodik, a helyét kereső, képességeit átokként megélő gyermekre, majd a gyökerei után kutató, céltalanul bolyongó vagabundra (a'la Bruce Wayne) irányítva a figyelmet.
Számomra mindig is Superman volt tán a legkevésbé érdekfeszítő szuperhős-karakter, jól fésült tökéletessége és képességeinek kimeríthetetlen tárháza miatt úgy gondoltam, akár egy ötéves gyerek fejéből is kipattanhatott volna. Alteregójával, Clark Kenttel sem voltam másképp, bár a hebegő-habogó, teszetosza, szemüveggel "csúfított" zsurnaliszta kétségtelenül hatásos ellenpontja az emberiség segítségére siető délceg hősnek, Zack Snyderék azonban filmjük első felének flashbackjei során mégis elérik, hogy összetett(ebb) figuraként tekintsek rá. Mikor a röntgenlátása és emberfeletti hallása miatt bepánikoló kisiskolás Clark a szertárban rejtőzik el, ahonnan csak földi édesanyja nyugtató szavai tudják előcsalogatni. Mikor a már kicsivel idősebb fiú megmenti az iskolabuszukkal folyóba zuhanó osztálytársait, amiért vállveregetés helyett szidásban részesül: másságát, származását ugyanis illene titokban tartania. Akár mások életének árán is. És mikor lecsap egy végzetes tornádó… Az all-american, romlatlan jószívűséget megtestesítő Jonathan és Martha Kentet alakító Kevin Costner és Diane Lane párosa a rendelkezésükre álló kis vászonidőben, csupán pár hatásos, jól megírt jelenet alatt képesek érzelmi és morális vasmacskaként lehorgonyozni Kal-El emiatt sokkal inkább hús-vér emberré váló karakterét, aki felnőttként (de még nem Supermanként), csapzott szakállal is abszolút elszigeteltségben vesztegel. Szimbolikus helyszíneken (hánykolódó halászhajó, magányos olajfúrótorony, isten háta mögötti kávézó, északi-sarki kutatóbázis) keresztül vezet útja a kryptoni múltja feltárásához, névtelen megváltóként hálás megmentetteket és megválaszolatlan kérdéseket hagyva maga mögött. Majd hirtelen (értsd: nagyon-nagyon hirtelen) megborotválkozik, hátrafésüli a haját, felölti a kék-piros hacukát és Supermanné válik.
Félreértés ne essék: nem a címszerepet alakító Henry Cavill-lel van probléma. A brit aktor kitűnő választásnak bizonyul mind fizikai megjelenése (lenyűgöző izomzatot szedett magára, hogy hűen ábrázolhassa az acélembert), mind a karakter halhatatlan szellemiségének tükrében (sármos, karizmatikus, tekintélyt parancsoló, de már ott csillog a szemében későbbi alteregója bohókás humora), de nem is Lois Lane (az ismét meggyőző Amy Adams), vagy Zod tábornok a ludas. Hiszen az ő terve egyrészt a film sci-fi jellegét hivatott erősíteni (földönkívüli invázió terraformálással), másrészt az őt ragyogóan alakító Michael Shannon könnyedszerrel emeli ki az egydimenziós antagonisták purgatóriumából, ami különösen annak fényében nagy bravúr, hogy genetikailag előre kódolt, vérengző hadúrként kénytelen kételyt, veszteséget és vereséget megjeleníteni. Az igazi probléma az, hogy amint beindul a leírhatatlan rombolás, Snyderék elvesztik szem elől azt, ami miatt Superman igazán Superman. Mert Superman leginkább és elsősorban védelmező. A Smallville-ben kezdődő, közte és Zod csatlósai között zajló bunyó során még nyomokban felfedezhető a "realisztikus" megközelítés, itt még szupererővel bíró emberek ökölpárbaját látjuk, aránylag közelről. Superman karrierjének tán legzsigeribb közelharca ez. Ám ahogy elhagyjuk a játékidő felét, közeledvén a fináléhoz, úgy lesz Az acélemberből egyre agyzsibbasztóbb blockbuster, ami a didaktikus párbeszédek és tanulságöblögetések sűrűsödésében (az unásig ismételt Krisztus-párhuzam, ugye), no és a repetitív, esztelen rombolásban érhető tetten. Ahogy a tengerentúli bemutatót követően több cikkben is felmerült, ez a felfoghatatlanul felelőtlen Superman bizony elégtelenre vizsgázott őrangyalként. (Idézzük fel, hogy melyik terraformáló masinát is választja. Nem, nem azt, ami a legzsúfoltabb helyen van…)
Snyder kétségtelenül epikus és impozáns, még ha émelyítően túlzásba vitt látványosságot is farag a Metropolisban végbemenő pusztításból, nagyjából olyat, mintha Michael Bay és Roland Emmerich katasztrófapornóit adnánk össze a Mátrix: Forradalmakkal, majd négyzetre emelnénk a végeredményt. Mert a nagyváros bizony a földdel lesz egyenlő (és még 9/11-es áthallásokról sem kell lemondanunk), nem kis mértékben közvetlenül Superman hibájából, de miközben egy-egy szuperszonikus ütésváltástól komplett üzleti negyedek lesznek rommá és toronyházak dőlnek össze, egy kósza pillanatra sem tűnik úgy, hogy szuperhősünk akár csak egy percre is gondolna a Metropolis-lakók sorsára. Miként Mark Waid, elismert képregényes is rámutatott blogjában: a Superman visszatér főhőse legalább visszafordult repülés közben, hogy hőlátását használva megmentsen egy csapat civilt az égből aláhulló törmeléktől és üvegszilánkoktól. Cavill feldühödött Supermanje ehelyett inkább egy újabb felhőkarcolóba hajítja Zod tábornokot. Fényes nappal, egy munkanap kellős közepén. Snydernek és kis csapatának az volt a legfőbb feladata, hogy Superman figuráját elhelyezzék, relevánssá tegyék 2013-ban, és Az acélember első felében még úgy tűnt, hogy sikerrel járnak. Az attrakció-kényszer azonban inkább Alan Moore Marvelman c. 1982-es comics-kísérletét juttatta eszembe: a hírhedt szerzőzseni a világunkban élő szuperhősök gondolatával játszadozott el, konklúziója azonban kiábrándult, sötét, ám valamelyest veszettül logikus is. A Supermanhez mérhető ellenfelek összecsapása mindent romba döntene, felfoghatatlanul horrorisztikus következményekkel. Furcsa végkicsengése ez egy olyan filmnek, ahol az egyik fő dilemma épp az, hogy milyen mértékben változtatná meg a Föld lakosságának gondolkodását, ha megtudnák, hogy egy földönkívüli él köztünk. Az acélemberben nem biztos, hogy keblükre ölelnék. A menetrendszerűen érkező sequelben így a most slusszpoénként felbukkanó, szórakozott Clark Kenten van a sor, hogy visszacsempésszen valamit a címszereplőre jellemző játékosságból és humanizmusból. Vagy más szóval: szükség lesz egy kis kriptonitra, hogy helyreálljon az egyensúly.
