1981-ben napvilágot látott egy, azóta kultuszfilmmé vált alkotás, a Kopaszkutya, mely egy félig-meddig fiktív magyar blues zenekar megalakulását és felfutását követte nyomon. Valóban csak félig-meddig, hiszen a Kopaszkutya soha nem létezett, de a zenészek, akik köré a kis történet épül, valósak. Földes László Hobo, Deák Bill Gyula és Póka Egon az a három szereplő, akik talán a leginkább megmaradtak az emlékezetünkben, és egyben az a három személy, akikkel a Kopaszkutya Kettőben is találkozhatunk.
Szomjas György filmjének meghirdetésekor külön kiemelték, hogy nem egy folytatásról van szó, valószínűleg éppen ezért nem is tudtam, milyen elvárásokkal induljak a moziba. Most már elmondhatom, nagyon kellemes meglepetések értek, és úgy gondolom, nem csak engem. Mert ez a dokumentum- és koncertfilm talán még azokkal is megszerettetné a kőbányai blues-t, akik amúgy nem hívei ennek a zenei stílusnak. Egyszerűen és őszintén tárja elénk, miben is rejlik a sava-borsa a Hobo Blues Band munkásságának – mert ebben a filmben már szó sincs semmiféle ködösítésről, mindenki tudja, hogy ők a valódi zenekar, nem pedig az a bizonyos Kopaszkutya (ebből annak idején nem kis félreértések születtek).
Ugyanazokat az embereket látjuk: átlagos, szeretetreméltó, hétköznapi figurák, azonban cseppet sem hétköznapi tehetséggel. Őket láttuk az első részben is, a különbség csak annyi, hogy további 30 év és megannyi tapasztalat van a hátuk mögött.
A rövidke beszélgetéseknek köszönhetően most kicsit más szemmel is belekukkanthatunk a munkásságukba, nyíltan elmondják mit és hogyan éltek meg ez alatt a hosszú idő alatt. Láthatjuk és hallhatjuk a 2011. februári búcsúkoncert egy-egy emlékezetes pillanatát, dalát, és hogy valóban észrevegyük, honnan indultak, néha még a '81-es film odavágó jeleneteiből is ízelítőket kapunk. A rendező bőkezűen osztogatja nekünk mindazt, amire szükségünk lehet: embereket, sztorikat, emlékeket, kétes politikai vonatkozásokat, érzéseket, na meg persze rengeteg zenét. Ismételten hallhatjuk pl. a Kőbánya blues-t, a Tortát vagy a Kopaszkutyát, némelyiket akár a rajongók előadásában is. És külön élvezet volt nézni, hogy ezúttal már nem csak külföldi nagy sztárok elhíresült mondásait, dalszövegeit olvashattuk a vásznon, hanem a HBB dalainak egyes sorait is.
Én, mint Hobo-fan, valóban nem panaszkodhatok, de el kell ismernem, azért hagy némi kívánnivalót maga után a film. A beharangozó alapján Hobót, Billt és Póka Egont követhetjük 90 percen keresztül. Valójában viszont jelentős részben Hobót láthatjuk, mintha ő volna a tényleges főszereplő, Bill és Póka Egon pedig csak olykor-olykor feltűnnek a képen, hozzáfűznek valamit, hiszen mégiscsak kikerülhetetlenül ott vannak. De nem kapunk belőlük többet, mint amennyi feltétlenül szükséges. Személy szerint például szívesen meghallgattam volna már egy másik történetet is a „Királytól”, a meglehetősen széles körben ismert futballista-álmain kívül.
Persze nekünk, mai fiataloknak nehéz átérezni, hogy milyen is volt a kőbányai "blues-forradalom" részesének lenni, és mi már csak hírből meg felvételekről tudjuk, honnan indult ez az egész. De akárcsak az első rész, a Kopaszkutya Kettő is adhat ebből egy kis szeletet, és meghozhatja a kedvünket egy kis "proletrockhoz".
Mindenkinek – aki nyitott erre a stílusra, vagy csak simán érdekli, hogyan is alakult, formálódott kicsiny zenei életünk (ezen területe) az elmúlt 30 évben – csak ajánlani tudom. "Le kell menni kutyába! Már megint?" Áll a plakáton. Nos, kérem szépen, nem kell megint lemenni. A főszereplő trió egyszer lement kutyába, és úgy is maradt... és pont ez a szép az egészben.
