A legtöbb LSD-hippi is csak álmodik erről

Kedvenc animációs pápánk, Michel Gondry újra mozifilmmel jelentkezik, és nem tudom, hogy francia származása okán vagy csak a gimnazista élmények miatt, de újra romantikus történettel próbálja eladni a világ egyik legjobb látványvilágát, ami a fejben rügyezhet.

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása már teljesen meggyőzött, hogy a gondolatokat igenis lehet úgy ábrázolni, ahogy megszületnek és kilökődnek egy minimálisnál nagyobb képzelőerővel rendelkező agyból, ráadásul olyan élvezetesen, hogy csicseregve harapdálom a kispárnát, hogy jé, tényleg.

Ehhez akkor kellett Charlie Kaufman (John Malkovich menet, Adaptáció) és az ilyen szerepekben sütkérező Jim Carrey is. Most a forgatókönyvet is egyedül vállalta Gondry és színészekből is kevésbé ismertek jutottak, ami bizonyos szempontból okos döntés, de vannak hátulütői.

Stéphane, a francia-mexikói fiúcska volt olyan gondos és nem veszítette el a képzeletét ballagás után, ezért az életét ébren álmodva, egy kartonpapír stúdióban rögzített one man showként dolgozza fel magában. Apja halála után hazatér Franciaországba, ahol egy unalmas munkahely és két csinos szomszéd lány (Stéphanie és Zoé) várja.

Ha lecsupaszítjuk a sztorit egy Tiffany füzetkére, akkor egy közepesen érdekes egzisztenciális-szerelmi történetet kapunk kötelező közeledésekkel és összeveszésekkel. Félreértések, munkahelyi szívások, intenzív helykeresés pöttyözi még a lapokat, ami első olvasatra sokakat álomba fog ringatni a moziban. Ám ha mindez egy olyan fejben történik, mint Stephané (vagyis Gondryé) akkor egy olyan asszociációs hullámvasút-orgiában (elnézést) találjuk magunkat, amiről a legtöbb LSD-hippi csak álmodhat.

Visítva zakatol a gyermeki fantáziavilág, mint a homokozólapáttal megműtött húg a dohányzóasztalra kötözve, ezért érti mindenki elsőre, aki már volt egyszer gyerek, hogy mit akar Gondry. Pofonegyszerű, csak nem kéne ennyire felnőni. Celofán, kartonpapír, ragasztó és néhány méter drót nagyobbat tud ütni, mint egy raklap milliódolláros effekt.

Ezek a történetbe szőtt betétek adják az egész film lényegét: egy-egy zenés videóklip hamisítatlanul zseniális gondry-féle stop-motion animációval. Aki követte a mester munkáit az lépten-nyomon felfedezhet ismerős elemeket Björk Bachelorette-jétől a Foo Fighterses Everlongon keresztül a White Stripesig, az új Beckről nem is beszélve. Egyébként Stéphane álmodozásai alatt érezhetően hangosabb is lesz a zene, ami csak azt erősíti, hogy Gondry még mindig jobban tud egy videóklipbe hetekre elég megfejteni valót szuszakolni, mint egy másfél órás romantikus sztoriba.

Ami a filmet illeti, az előbb leírtak miatt van pont egy kis hiányérzetem. Míg a Makulátlan elmében a történet végig erős és érdekes alap volt, addig itt végére kicsit elfárad a dolog, a felénél már tudtam mi lesz a vége, és inkább arra gyúrtam vajon mikor jön a következő álomroham. Azok viszont minden pénzt megérnek.