A nevük nem Bond

A Kingsman: A titkos szolgálatnak normál körülmények között egyszerűen nem szabadna ilyen menőnek lennie. Elvégre, mi abban a truváj, hogy van egy - a topszikritnél is topszikritebb - ügynökhálózat, amely mindenki felett áll, a tagok a kerekasztal lovagjairól nevezik el magukat, kiemelten úriemberek és kielmelten veszélyesek és kiemelten britek? Semmi különös sincs ebben, jóformán minden héten tiszteletét teszi a multiplexben valami hasonlóan titkos (na jó, nem mindig angol) hőstársaság, akik lassított és gyorsított felvételekben, s a leghatékonyabb ügyvitelben szedik szét, majd rakják össze a planétát, természetesen a világbéke legteljesebb kibontakozása érdekében. Annak se kéne nagy számnak lennie, hogy mindezt műfajparódiába csomagolva teszik - olyan erőszakosan, hogy a vetítés után szinte a vásznat is le kell törölgetni, a szemünket meg jól megdörzsölgetni, hogy újra tudjunk fókuszálni. Vicces-brutális ügynökmozi? És akkor mi van? Még akkor is mi van, ha a Kingsman olyan tagokkal büszkélkedhet, mint Colin Firth, Mark Strong vagy Michael Caine. És akkor is mi van, illetve hát pláne mi van, ha származásilag belecsöppen az ügynöki ügyekbe egy városszéli kölyök (Taron Egerton), aki persze többre hivatott a kocsilopásnál, az egyik mentor hisz benne, elegánsan megrángatja zöldfülét, elviszi a kiképzésre – ami persze nagyon nehéz, nagyon trükkös és nagyon... Nagyon.  Mindeközben még Mark Hamill is megjelenik, na és ott pöszít gonosz terve fölött Samuel L. Jackson, akin baseballsapka van, s ahhoz képest, hogy milliárdokat akar kiírtani, ha hulla kerül a képbe, oda se bír nézni. Szóval, mi ebben a nagy durranás? Mondom: az, hogy Matthew Vaughn csinálta.

Valami vadság

Sokan pedzegetik, leírom én is, Vaughn-ban valóban van valami tarantinós, legalábbis abban a tekintetben biztosan, hogy arcátlan biztonsággal dobálja, rázza, mixeli, vagyis bravúson játszik a zsánerelemekkel, laza, magabiztos, remek és kegyetlen humora van – ám a hős Quentinhez képest inkább mer kommersz maradni, s még nem fenyegeti a veszély, hogy saját maga intézményeként ontsa a híveknek a coolságokat. Bár van mögötte pár siker, de még ott van benne a kezdők alázata. A Kingsmannek egyaránt jól áll az elegancia és a radikalizmus: a finomabb poénok mellett röhögve elférnek az alpáribb, szexistább gegek, valamint az se utolsó dolog, hogy a legtöbb képregényfilmhez képest akár még provokatív állításokat is képes kiböfögni magából – csak az íze kedvéért. Konkrétan azt is, hogy dögöljenek meg a gazdagok. Kellene ezzel vitatkozni, de itt és most eszünk ágában sincs, elvégre fillmünk elsőszámú küldetése, hogy eszement legyen és felszabadult, semmi se legyen neki szent, s mint tudjuk, a szemtelenség, ha jó helyről érkezik, mozivilágokat tud megmozgatni és tömegeket szórakoztatni.

Fürgeség és végítélet

Márpedig a Kingsman elsősorban óriási móka, csúcsra pörgetett marháskodás – s ugyan részleteit tekintve valóban nincs benne egyetlen eredetinek tűnő momentum se, az egész mégis különleges. Ráadásul képes arra is, hogy meglepetéseket okozzon: minden blőd vagy obszcén pillanatra jut egy kifinomultabb, vizuális vagy verbális koki – vagy egy olyan gyilokcunami, amelyet képtelenek leszünk elfeledni. Ilyen persze a tűzijátékos-sültbolond finálé, de leginkább az a rész, amikor Colin Firth, aki még sosem járt akciófilmben, bemegy a templomba, s olyan zúzásba kezd, hogy a vele azonosított Mr. Darcy sikongatva rohan Elizabeth Bennet szoknyája alá, a dadogós király pedig egy életre elfelejti beszédóráit. Őrület ez a film, de van benne rendszer. Úgy hívják: Matthew Vaughn.

Kinek ajánljuk?
- Aki a képregényfilmek közül is az extrábbakat szereti.
- Aki unja az ügynökmozikat, de rajong is értük.
- Aki rajong Colin Firth-ért, s kíváncsi, hogyan aprítja az ellent.

Kinek nem?
- Aki nem szereti, ha mozizás közben szinte a lába elé gurulnak a fejek.
- Akinek tökmindegy, mennyire klasszak, nem akar látni több titkosügynököt.
- Aki ki nem állhatja a beteg vicceket.

9/10