zene: Alan Silvestri
   vezényel: Alan Silvestri
   kiadás éve: 1989
   kiadó: Varése Sarabande
   játékidő: 47:08

     Számtalan rajongó véli úgy, hogy amennyiben James Cameron kitartott volna eredeti elképzelése mellett, miszerint felnővén fizikusként tengeti majd mindennapjait, akkor megannyi remek alkotástól estünk volna el. A kanadai származású direktor rendezői debütálására az igencsak félresikerült Piranha 2.: Repülő gyilkosokkal került sor, ám ezen kisiklását két kultikussá vált alkotással, a Terminátorral, valamint A bolygó neve: Halállal hozta helyre úgy, hogy az Álomgyár kapui a producerek tárcáival egyetemben nyíltak előtte tágra. A savas vérű szörnyek elleni küzdelmet követően Cameron ismét egy olyan filmbe vágta fejszéjét, melynek fő színtere egy bázis, a különbség mindössze annyi, hogy ezúttal nem egy idegen bolygón zajlanak a dolgok, hanem a tenger mélyén.
     Az Ed Harris, Mary Elizabeth Mastrantonio és Michael Biehn főszereplésével készült A mélység titka volt az első - ám korántsem az utolsó - olyan rendezése, amely során jelentősen túllépte a rendelkezésére bocsájtott összeget: az előirányzott 41 millió helyett 69 millió dollárt emésztett fel ez a saját novellaötletén alapuló projekt. A méltán népszerű filmes semmit sem bízott a véletlenre, a víz alatti felvételeket ugyanis egy építés alatt álló atomerőműben vette fel, ahol a bázis kialakításán túl két hatalmas medencét töltött fel vízzel. A stáb tagjai közül azonban többen is panaszkodtak Cameron munkastílusára, diktátorként való viselkedésére, továbbá arra, hogy a kaszkadőröket igénylő jelenetek többsége esetén is a színészeket állította a kamerák elé. Bár a filmet a kritikusok fanyalogva fogadták, a trükkök - különösen a CGI-jal életre keltett vízi lény - előtt mindenki fejet hajtott.

     A Piranha 2. mellett napjainkig bezárólag A mélység titka az egyetlen olyan Cameron-mozi, amelyhez nem Brad Fiedel vagy James Horner szolgáltatott zenét. Ugyan Hornerrel kapcsolatban kering egy információ, miszerint csak azért nem vállalta el a felkérést, mert egy párhuzamosan futott felkérés lekötötte őt, ám ez kissé ellentmond annak, amit a szerző A bolygó neve: Halál sikerét követően nyilatkozott, vagyis hogy többet nem kíván együtt dolgozni a direktorral - persze ezen kijelentésére azóta többször is rácáfolt már. Bárhogy is történt, a posztot Alan Silvestri tölthette be (Horner neve pedig mindössze a trailer okán köthető a produkcióhoz, mivel ahhoz A bolygó neve: Halálból emeltek át részletet), aki ekkoriban főként a Robert Zemeckis-mozik, illetőleg a Ragadozó révén számított üstökösnek.

     "Rendkívül jó volt Jimmel dolgozni. A forgatás fizikailag igen megterhelő volt a színészek számára, ám a jelenetek nagyon inspirálóan hatottak rám, csodálatos képi világot teremtett. Ő egy meglehetősen igényes filmes, de emellett önmagával szemben is az, s ha valakinek ihletre van szüksége a zeneszerzéshez, akkor az ő filmjei révén biztosan megkapja. Egy szerző munkáját igencsak megkönnyíti, ha ilyen gazdag képsorokkal dolgozhat" - nyilatkozta Silvestri, kinek kompozíciójában éppúgy megfigyelhető a kettőség, mint a film sztorijában. A történetvezetés okán a produkció első felében a score minimális hangszer- és dallamhasználat mellett követi nyomon a rejtélyes eseményeket, s közben nemcsak a képsorokkal, hanem az effektekkel is együtt él. Ehhez Silvestri elsősorban elnyújtott szintetizátorhangokat használt, melyek a misztikusság lehetne inkább misztikum, de ahogy érzed. mellett a feneketlennek tűnő mélységet is tükrözik. Amellett, hogy elejétől a végéig erre épül a "Search the Montana", valamint a "Lindsey Drowns", olyan tételekben is találkozhatunk ilyen megoldásokkal, mint a "The Pseudopod" vagy a "Bud's Big Dive".
     Minekután fény derül arra, hogy egy idegen életformát is magában rejt a mélység, a víz alatti olajfúróbázis legénysége körében fokozódik a feszültség, aminek következtében a zene is más irányt vesz, s jobban kitűnik, hogy a felvételek során a 20th Century Fox Scoring Stage-en annak idején nemcsak szintetizátorok sorakoztak, hanem egy kórussal kiegészült nagyzenekar is várt a sorára. Silvestrinek a szimfonikus akciómuzsikáira jellemző kézjegyei elsősorban a "The Crane"-ben, illetőleg a "Sub Battle"-ben csendülnek fel, ám ezek mellett ott találjuk a "The Fight"-ot is, amely abban különbözik az imént említettektől, hogy főként ütősökre, valamint hangmintákra támaszkodik. Megannyi viszontagságot követően, az idegen civilizációval történt találkozás hatása alá került szereplőinket kimentik a tengerből, amely folyamatot mi, nézők olyan csodálatos zárótétel kíséretében követhetjük figyelemmel, mint a csúcspontoknál vegyes kórussal emelkedettebbé varázsolt "Bud on the Ledge"-"Back on the Air"-"Finale" trió, melyek dallamalapjai a "Resurrection"-ben ütik fel először a fejüket.

     "Alan Silvestrinek A mélység titkához írt zenéje kirobbanó, elegáns, intenzív, érzelmekkel teli, csodálatos, misztikus, vad és hittel teli. Egy tollvonással keltett rendkívüli hangulatot és érzést a papírlapokon, gondolatait pedig a zenekar és a szintetizátorok fordították le számunkra. E mű kidolgozott hibridje a szintetizátoroknak és a nagyzenekarnak: a score hihetetlen módon fordítja át a képsorokat varázslattá. Köszönöm neki az örömkönnyeket" - nyilatkozta Cameron, aki bármennyire is dicsérte Silvestrit, többet nem dolgozott együtt vele. Sőt, amikor a direktor a mozis verziót követően néhány évvel később rendezői változat alcímmel egy közel félórával hosszabb verzióval jelentkezett (amely némiképp más színben tünteti fel a történetet), az ahhoz szükséges kiegészítő zenét nem a meglévőekből ollózta össze és nem is Silvestrivel íratott új darabokat, hanem Robert Garrett-tel, aki anno az eredeti változat nyersvágásához készített temp zenéket.