A néző pontosan úgy merül alá Terry Gilliam határtalan fantáziájába, ahogy a szereplők mártóznak meg Doctor Parnassus képzeletében. A logikus, kibogozható történet hiányáért bőven kárpótol minket a szürrealista látomás ötletgazdagsága és a nagyszerű színészi alakítások - így ha újjászületést nem is, pár órás karneváli szórakozást mindenképp nyerünk a kalandos út során.

Terry Gilliam filmjeiben mindig párhuzamos világok feszülnek egymásnak. A kor és a kulisszák persze alkotásról-alkotásra változnak, de az alapképlet rendre visszatér: nem az a lényeg, hogy a műfaji öntőformát épp orwelli disztópia (Brazil), történelmi elemekkel átitatott fantasy (Münchausen báró kalandjai), féktelen drogfilm (Félelem és reszketés Las Vegasban) vagy időutazásos sci-fi (12 majom) szolgáltatja, hiszen Gilliam alkotásai rendre a teremtő képzelet és a rideg, egysíkú valóság szakadatlan harcába engednek bepillantást. Korántsem véletlen, hogy a rendező végre megvalósulni látszó álomprojektjének Don Quijote áll a központjában, elvégre mindmáig ő az élharcosa a menthetetlenül racionalizálódó világot felülíró képzelőerőnek. Gilliam hősei a kezdetektől fogva a hóbortos, szélmalmokat ostromló lovag leszármazottainak tekinthetők: már a Brazil kafkai hivatalnoka is saját álmaiba volt kénytelen emigrálni a totalitárius állam vasökle elől, Münchausen báró pedig a mese erejével verte tönkre a képzelet birodalmát fenyegető hadakat, ahogy a Grimm testvérek is megelevenedett rémtörténeteikkel leckéztették meg a felvilágosodás önteltségét jelképező francia hadsereget. A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma hűen viszi tovább ezt a cervantes-i hagyományt, csak ezúttal egy szürrealizmussal átitatott fausti történetbe csomagolja a radikális ars poéticát.

A Don Quijote nyomdokában járó főhős anakronizmusa még sosem volt ennyire szembetűnő: a beszédes nevű Doctor Parnassus (Christopher Plummer) bizarr kis társulatát magában rejtő, ósdi szekerével rója a 21. századi London utcáit, mely csillogó bevásárlóközpontjaival és lepukkant iparnegyedeivel tökéletes kontrasztját nyújtja a mutatványosok világának. Egy letűnt kor lovagja ő, aki már képtelen bűvkörébe vonni plázákhoz szokott alkalmi közönségét. Pedig nagy szüksége lenne a sikerre, hiszen az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadását csakis akkor nyerheti meg, ha több követőt állít maga mellé, mint ravasz vetélytársa ? amennyiben viszont alulmarad, nem csak lelkét veszíti el, hanem tizenhat éves lánya (Lily Cole) is az ördög markát üti. A versengés valódi tétje azonban nem is ez, hanem a fantázia hatalmának bizonyítása. Parnassus azt ugyan kénytelen volt beismerni, hogy nem a mesemondás tartja mozgásban a világegyetemet, de továbbra is megrögzötten hisz a képzelet megtisztító erejében.

A fantázia birodalmába vezető varázslatos átjáró persze ezúttal is egy tükör, mely központi szimbóluma Gilliam alkotói világának. Ez a különös, virtuális tereket megnyitó használati tárgy sok alkotó érdeklődését felkeltette a filmtörténet során - elég belegondolni, hogy már Jean Cocteau 1949-es Orfeusza is az Alvilág kapujaként mutatta be - de Gilliamnél vált megrögzötten visszatérő motívummá. A Brazil főhőse egy tükörszilánkban pillantja meg először álmai istennőjét, de a Grimm elátkozott hercegnője is egyedül a csillámló felület segítségével képes megőrizni fiatalságát. A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma folytatja ezt a sort: képzelet és valóság ezúttal is a tükörben érintkezik egymással, csak most már nem elég a passzív nézői hozzáállás, át is kell lépni a tükör túloldalára. A kopott színpadi díszletelem vonzóvá tételéhez azonban szükség van megfelelő marketingre is, amit az öreg és megfáradt Parnassus képtelen biztosítani. A segítség egy rejtélyes múltú fiatalember (Heath Ledger) képében érkezik, aki vérbeli menedzserként formálja pláza-kompatibilissá a korszerűtlen előadást. Ez a végzetes átalakulás nagy erejű metaforája annak az örök szélmalomharcnak, melyet a régivágású mesemondók vívnak nap mint nap a piac farkastörvényeivel.

A cselekmény egyébként meglehetősen zavaros, ami részben Ledger tragikus halálának, részben Gilliam megzabolázhatatlan fantáziájának köszönhető. Régóta tudjuk, hogy az ex-pythonos mester bármikor vígan feladja a sztori koherenciáját egy-egy jól sikerült gegért, éppen ezért nem is a fausti történet nehezen kibogozható morális vetülete a legizgalmasabb, hanem a vizuális ötleteknek és hajmeresztő fordulatoknak az a parttalan áradása, mely fő ismérve minden igazi Gilliam-opusnak. A nézők ugyanúgy merülnek alá a rendező határtalan fantáziájába, ahogy a filmbéli közönség mártózik meg Doctor Parnassus képzeletében. Zokszó nélkül vetjük bele magunkat a Gilliam által felkínált olcsó, vásári tükör-utánzatba, és ha nem is újjászületve térünk vissza onnan a latyakos pesti utcákra, pár órányi karneváli szórakozással mindenképp gazdagabbak leszünk. A direktor ugyanis lehengerlő játékossággal tárja elénk celluloidba égetett látomásait, és ebben abszolút partner a szereplőgárda is.

A forgatás körzben elhunyt Heath Ledger alakítása például egészen megrendítő a kötél elől menekülő szélhámos szerepében. Sokkal több időt tölt a vásznon, mint elsőre sejtettük volna, és torokszorító bolondozása újabb bizonyítékául szolgál annak, hogy két évvel ezelőtti tragikus halála egy fényes karrier tört derékba. Az ő hiányát betölteni próbáló trióból egyedül Jude Law alakítása okoz kisebb csalódást, de elképzelhető, hogy csak a rá szabott jelenet súlytalansága miatt éreztük így. Johnny Depp hozza a tőle elvárt szintet, ám igazán fontos szerepet egyedül Colin Farrell kapott Ledger fantázia-alteregói közül. Az ír származású színész kiválóan ripacskodja végig a látványos finálét, képes felvenni és a végkifejletig vinni a karakter-torzó alakulását. Mindenképp említést érdemel még a Doctor Parnassus bőrébe bújó Plummer nagyszerű alakítása, és természetesen Waits laza eleganciája a keménykalapos ördög szerepében. A teátrális megjelenést kedvelő legendás zenésznek nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, Gilliam megtette neki azt a szívességet, hogy évtizedek alatt kiérlelt színpadi perszónájára szabta a patás karakterét.

A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma tehát korántsem hibátlan remekmű, de mindenképpen lehengerlő filmélmény egy kompromisszumot nem ismerő alkotótól - ráadásul újabb szívszorító mementója annak, hogy milyen fényes pályafutás állt volna a fiatalon elhunyt Heath Ledger előtt.